Starchild

Eddig talán nem derült ki, de elég nagy rajongója vagyok a japanimációnak, vagy elterjedtebb nevén az anime-oknak.

Sok előítélet van a fejekben - pozitív és negatív egyaránt - a műfaj kapcsán. Az tény, hogy mind minőségében, mind eszközeiben, mind pedig témájában rendkívül széles a paletta. Szívfacsaró drámától a tinilányokat megcélzó romantikus történeteken át a horror-pornóig van itt minden. Kis kutakodás után szinte mindenki talál ízlésének megfelelőt, amennyiben hajlandó elfogadni, de legalábbis túllépni a zsánerre jellemző nagyszemű karaktereken, vagy éppen az egyik pillanatban aprólékosan megrajzolt szereplők elnagyolt karikatúrába fordulásán, hogy csak párat említsek. (Mondjuk én ezeket kifejezetten szeretem, de ez ugye az izlés-pofon relációba tartozik.)

Szeretnék a jövőben pár ilyen anime-t bemutatni itt a blogon, nyilván olyanokat, melyek valamilyen formában szóltak hozzám, nagyrészt SF, fantázia, mese tematikában persze.

Indításként  Yasuhiro Yoshiura 2006-os művét szeretném ajánlani, a Pale cocoon-t. ( Asszem Acélpatkány már megemlékezett róla, de az is lehet, hogy nem. Ismétlés a tudás anyja egyébként is.) Ez egy OVA, ami nagyon leegyszerűsítve a dolgot, azt jelenti, hogy se nem sorozat, se nem egész estés film. Egész pontosan 21 perc az egész szösszenet, és inkább a gondolatébresztő, mint a szórakoztató vonulatból származik.

A történettel már találkozhattunk ilyen-olyan formában más művekben, mindenesetre a Pale Cocoon ban frissnek hatott az alaptéma: Valamikor a középtávoli jövőben járunk, valahol mélyen a felszín alatt. Hamarosan világossá válik, hogy az ősök tönkretették a Földet, és ezért kényszerültek a vakond-létre. Szerencsére erről több nem derül ki, így nincs az a szájbarágós-környezettudatos mellékíze a dolognak.Történetünk hőse, Ura, egy kiveszőben lévő szakma megszállotja. Az emberiség múltjából fennmaradt hatalmas adat archívumokat bújja,  és az ott fellelt adatdarabkákat illeszti össze és dekódolja. “Szerzeményeit” saját maga számára is lemásolja, és olykor vágyakozva tekint a zöldellő erdőkről, műemlékekről, vagy akár újságcikk-részletekből álló gyűjteményére. A hatalmas, ürességtől kongó komplexumban már alig dolgozik valaki, az emberek elveszítették érdeklődésüket a szégyenletes múlt iránt. Ura munkatársa és barátja, Riko is a kilépésen gondolkodik, illetve hogy mélyebbre költözik, távol a halott világ leheletétől. Ekkor Ura talál valamit, aminek hatására elindul, és olyan felfedezést tesz, ami megváltoztathatja az egész emberiség gondolkodását.

A sztoriról ennyi elég is, poént sem akarok lelőni,viszont annál inkább érdemes megemlékezni a film hangulatáról, ami számomra a legfőbb pozitívum volt. A szépen ábrázolt helyszínek, az enyhén monokróm színvilág, a háttérben szakadatlanul morajló, prüntyögő gépek hangja egész különleges atmoszférát kölcsönöz a Yoshiura rendező/író által megalkotott környezetnek. Ügyesen elkerüli a kicsit közhelyes szűk, zárt, ultramodern közegek bemutatására alapozott hangulatkeltést. Sőt, az enyhén viseltes fémfalak határolta hatalmas terek még hatásosabbak, de legalábbis borongósabbak.  Az animáció szép és folyamatos,helyenként CGI-al ötvözve, de csak diszkréten, elegánsan. Szintén átlagon felüli, ahogy a készítők a fénnyel és árnyékkal bánnak. Összességében a látvány - szerintem - felveszi a versenyt bármilyen animációval, legyen az amerikai, japán vagy akár magyar.

A hangokról már megemlékeztem, de érdemes a zenéről is egy szót ejteni.  A történetben szerepet kap egy zeneszám is, ami tulajdonképpen egy rajzolt videó. Maga a dal nem különösebben kiemelkedő, de egy kellemes ambient stílusú klippecske, ami összességében belesimul az anime általános hangulatába.

Hogy negatívumokat is említsek, egy kicsit lehetne hosszabb is, mert a két főszereplő picit elnagyolt, nincs elég idő elmélyíteni a karaktereket, és kettejük halodó kapcsolatát. Megelégedtem volna akár néhány villanással is a közös múltjukból, illetve néhány életképpel azokból az órákból, amikor épp nem többszáz éves adatokat kukáznak elő. Nem sok hiányzott egy majdnem tökéletes osztályzathoz, de végülis nem jött össze…

Ettől függetlenül melegen ajánlom, mert egy komoly és okos rövidfilmről van szó, és még a műfajt gyanakodva szemlélők számára is megér húsz percet.

Egy ideje már gondolkodom ezen az egészen, többször elbizonytalanodtam, de mára meghoztam a döntésemet: Befejezem ezt a nyamvadt blogot.

Sok oka van ennek, az új munkahelyem például, vagy az egyre fogyó szabadidőmet is említhetném, de igazából nem ezek a fő összetevők. Már jóideje elegem lett a scifiből, mint műfajból, de “becsületből” még lelkesedtem érte. De nemrég, mintha csak egy lepel hullott volna le a tekintetem elől, és végre tisztán látok. Kivűlről nézve a közelmúltbeli önmagamat, érthetetlen, hogy hogy bírtam lelkesedni egy ilyen infantilis, ovis műfajért. Röhej. Az embernek élnie kell az életét, csak a jelen feladataira koncentrálva, nem pedig mindenféle idióta elképzelt világokba kell menekülni. Szánalmas.

Nem akarom megbántani eddigi olvasóimat, illetve az Sfblogsos közönséget és gárdát, de. Ébredjetek már fel emberek! Egy világ van itt körülöttünk  és senkit nem érdekel, hogy milyen fantasztikus könyv gyüjteményed van. A pénz számít, semmi más. Xenu megtanított erre, és még sok minden másra.

Crei out…

Akinek kell a könyvgyüjteményem, az írjon és megbeszélhetjük az árat.

Az origón találtam az imént:

8,8 mikrométer a mérete. Azaz kicsit kisebb, mint egy század mm. Iciripiciri.

A teljes cikk itt olvasható.

Jópofa dolgok ezek.

Roy - próbálva barátságosnak mutatkozni - az egész emberiséget megsemmisítésre ítéli, mikor fejét megragadva erőteljesen megrázza a vezért.

A minap végre sikerült megnéznünk Duncan Jones scifi kamaradarabját, és egyben rendezői debütálását, a Moon-t. Verdikt: Sürgősen megtekintendő!!

Sam Bell magányosan éli mindennapjait a Hold sötét oldalán fekvő automata bányász támaszponton. Három éves szerződése lassan a vége felé jár, rövidesen visszatérhet a Földre, szerető feleségéhez és pici lányához. Feladatát - a bázis környékén dolgozó önműködő berendezések felügyelete, és az azok által kinyert HE3 Földre juttatása - eddig lelkiismeretesen végezte, de pár héttel megbízatásának lejárta előtt történik egy baleset az egyik bányagépnél… ekkor még nem tudjuk, de majd hamarosan kiderül, hogy a bázis alatt szunnyadó őshonos holdi civilizáció manipulációi okozták a szerencsétlenséget.

Honvágytól, az egyedüllét szülte hallucinációktól, és a közelgő hazatérés feletti vegyes érzelmeitől zavart hősünk túléli a balesetet, de eközben a bázis mélyén új élet születik. A film hátralévő része az iszonyatos szörnyeteg és a rettegő ember macska-egér harca.  

Óhatatlanul eszünkbe jut a Solaris, és az “ember akinek nem szabadna ott lennie” témaköre. Sam próbálja feldolgozni a lehetetlen helyzetet, miszerint még egy ember van a bázison. Megkísérel dűlőre jutni a másikkal, akinek feltűnésénél csak kiléte érthetetlenebb és rejtélyesebb. Ahogy Sam, úgy a néző sem lehet biztos, hogy mi valódi és mi hallucináció, vagy esetleg valami még annál is különösebb. Ráadásul a nézőpont észrevétlenül átcsúszik a “másik”-ra, akinek szemében Sam jelenléte legalább annyira felkavaró és érthetetlen. Nagyszerű húzás, hogy a hajszát olykor a borzalmas idegen lény szemszögéből látjuk, szinte érezzük állati dühét, miközben egyre közelebb kerül a férfi szétmarcangolásához.

A férfi egyre inkább kezd testileg-lelkileg széthullani, párhuzamosan a monoton életvitellel, és a fából összeszöszmötölt falucska modelljével, amit a majd három év egyedüllét alatt felépített.  Mindezen leromlás és értékvesztés ellenére szép lassan sikerül egymásra hangolódniuk a másikkal, és nemsokára két megdöbbentő felfedezést is tesznek. ( Amit nem szeretnék lelőni, mert rontaná a filmélményt. ) Menekülés közben Sam rájön, hogy nem csak egy lény van, és hogy ezek a hihetetlenül fejlett szörnyek hárommilliárd éve erre a pillanatra vártak. Ha Sam elbukik, akkor egy különleges berendezés segítségével a Holdat beleütköztetik a Földbe, és a gonosz idegenek elözönlik az anyabolygót, fölzabálva az emberiséget. ( A film legjobban sikerült jelenetei ezek: Ahogy a férfi elképzeli a bolygó pusztulását és az emberek gusztustalan kínhalálát.)

Ettől a ponttól, az eddig lassan hömpölygő, klausztrofóbiás hangulatú képekkel és hideg fényekkel operáló film kicsit felgyorsul. Valamivel több az akció, de ez nem megy az egyedi hangulat, és az okos jelenetek mögött megbúvó, ki nem mondott dolgok rovására. Hangulatilag egy kicsit olyan Solarisos (Tarkovszkij - féle) érzése van az embernek, illetve megidézi az általam nagyra tartott Napfényt is. (Danny Boyle) Itt viszont a sárga és narancs árnyalatai helyett a szürke-kék az uralkodó. Nagy erénye a filmnek, hogy nem rág a szánkba semmit, mégis, amikor felállunk és elhagyjuk a mozit, olyan érzésünk van, mintha végre kaptunk volna valamit. A végére hihetetlenül felpörög a film, rengeteg akció és szuper kézikamerás jelenet követi egymást és Samről is kiderül, hogy korábban a CIA-nál volt titkosügynök, de visszavonult, amikor rájött, hogy tudtán kívül kísérleteztek rajta és felturbózták minden fizikai tulajdonságát.

A film központjában az ember áll, egy(két) nagyszerű karakterrel, amit Sam Rockwell kellő empátiával hoz. A Galaxis Utikalauz meglehetősen ellenszenves Zaphod Beeblebroxa után nagyon kellemes csalódás volt ez az alakítás. Ugyancsak tetszett a narráció stílusa, az átvezető-magyarázó snitteket nélkülöző, csak a lényegre szorítkozó jeleneteket sorba állító megközelítés egyfajta “európai film jelleget” ad. (Végülis az is, hisz ez egy angol film.)

Eddig nem ejtettem róla szót, de a Moon két élő szereplője mellett, van egy harmadik, egy kicsit idétlen manipulátor karba oltott mesterséges intelligencia, aki a bázis mindenkori személyzetét hivatott segíteni, és aki(ami) a Gerty névre hallgat. Kevin Spacey monoton, érzelemmentes hangjával, és a kijelzőjén megjelenített egyszerű smiley-kal egyszerre éreztem kedvesnek, bizarrnak és félelmetesnek. Adódik a párhuzam Clark HAL-jával, főleg mivel Gerty is túllép a hatáskörén, de a párhuzam csak párhuzam marad; Gerty más. Állandó jelenlétével, ismeretlen gépi motivációival teljes értékű szereplője a filmnek, amit még egyszer csak ajánlani tudok mindenkinek. Állásfoglalás nincs, csak téma felvetés: Az ember-gép kapcsolat, a nagyvállalatok morális felelőssége, a klónozás etikája. A többit rakjuk össze magunknak.
Ha eleged van az agyonvágott, agyonmagyarázott, csillivilli szuperprodukciókból, amiket scifinek neveznek, mert van benne robot, vagy meteor, vagy maja naptár, akkor pláne. Ha mindezekből nincs eleged, akkor is ajánlom, mert ez egy film, ami gondolkodásra késztet, de legalábbis megmoccant dolgokat odabent.

…

Zseniális a záró jelenet: Sam a legyőzött idegen anyaszörny  teste fölött áll nyakig véresen, amikor az árnyak közül egy még nagyobb lény bontakozik ki, az IGAZI ANYASZÖRNY! Végre egy komoly és szórakoztató szkifi, tele meglepő fordulatokkal. Nézze meg mindenki!

…

Itt is olvashattok egy korábbi beszámolót, AP tollából.

Öcsém hívta fel a figyelmemet jelen bejegyzésem témájára, ami nem más mint… A világon legrégebb óta tartó fizikai kísérlet.

Úgy nevezik ángliusul, hogy a Pitch Drop Experiment, ami nagyjából Szurok cseppentő kísérletnek fordítható.

Elég jópofa dolog, nem is tudományos komolyságát, hanem sokkal inkább a mögöttes szándékot ajánlom figyelmetekbe.

A dolog lényege a következő: A múlt század elején egy dél ausztráliai fizika professzor, Thomas Parnell a folyadékokról tartott előadásokat, és kitalálta, hogy demonstrálja a szurok, mint szubtancia folyadék voltát. (A szurok, bár rendkívül magas viszkozitású, de azért folyékony halmazállapotú.) Fogott egy öklömnyi bitumendarabot, kalapáccsal összetörte, felforrósította több száz fokra, míg meg nem olvadt, majd az így kapott fekete anyagcsomót belehelyezte egy üvegtölcsérbe. Ez vala 1927-ben. Aztán - türelmes ember lévén - várt három évet, míg az anyag “leülepedett”. 1930-ra úgy érezte eljött a tettek ideje, és ennek jegyében lefürészelte a tölcsér alját, útjára bocsájtva a Kísérlet-et, és a szurok folyását. A fekete anyag engedve a tömegvonzás állandó hívásának és saját természetének, szépen elkezdett kifelé bugyogni oly sebességgel, hogy az első csepp már 8 évvel később, 1938 decemberében földet ért… A jó Thomas Parnell még megérte a második csöpp megszületését is, 1947-ben. A kettő között pedig egy bajuszos osztrák lángba borította a világot, egy bajuszos amerikai Hirosimát és Nagaszakit, egy bajuszos örmény grúz meg Európa keleti felét.

Napjainkban a kilencedik csepp már megformálódott, az eddigi utolsó, nyolcadik 2000-ben hullott alá. Túl nagy jelentősége nincs, de a kísérlet eddigi 83 éve alatt még egyszer sem sikerült elkapni a “lecsöppenés” pilanatát. 2000 -ben már webkamera várta a nagy eseményt, de egy technikai hiba épp aznap ütötte fel a fejét. (Azon gondolkodtam, hogy ez nem lehet véletlen. Abban a minutumban, hogy a szurokcseppet rögzítő vékony szál elpattan, egy rövid időre megváltoznak a környező világ törvényei, és így betekinthetünk a Teremtés színfalai mögé. Ezt valami vagy valaki nem engedheti… :)  )
Akit érdekel, itt megtekintheti, hátha épp sikerül elcsípni a kilencedik cseppet…de úgysem fog összejönni…
Végül két érdekesség: 1. A jelenlegi szurokmennyiséggel még egész biztos, hogy egy jó száz évig elcsepeg a dolog. 2. Sok egyéb mellett arra mindenképpen jó volt ez a kisérlet, hogy sikerült megállapítani a szurok viszkozitását, ami nagyjából 100 milliárdszorosa a vízének. Amúgy kétlem, hogy Parnell professzornak ez lett volna a célja. Sokkal inkább egy egyszerű, kicsit hiábavaló, kicsit hősies módon próbálta demonstrálni az emberi szellem állhatatosságát. Első olvasásra inkább csak érdekesség, mégis meghatóan emberi.

A hetedik csepp előtt pár nappal…

…majd közvetlenül utána.

Elöljáróban, az esetleges haterek kedvéért: Az elkövetkező sorok túlnyomóan dícséretet tartalmaznak, egy enyhén szkeptikus filmnéző megtérésének rövid történetét.

Tegnapelőtt az Arena Plaza Imax mozijában megnéztem a filmet, melyet – sajnos – túl sokan, túl nagy elvárásokkal vártak, várnak. Tegnap megnéztem a zalaegerszegi Cinema Cityben is, immár tradicionális „vásznon.” Szóval van alapom kijelenteni, hogy ezt a filmet nem 3D-ben kell megnézni. Gyorsan kivesézve ezt a témát:

Korábbi 3D-s filmélményeimhez képest (Moonwalker, Rémálom az Elm utcában 5(?), Kémkölykök 3D) mindenképpen jobb, természetesebb a térhatás élménye. Összességében élvezhető volt, de nem estem hanyatt tőle. Ráadásul a szemem nagyon elfáradt az állandó öntudatlan hunyorgástól, ugyanis a film 3D-ben bizony egy nagyon kicsit életlen, homályos volt. Mindenesetre semmiképpen sem az a filmtörténeti áttörés, amit a marketing kampány sugallt; vagy amire következtethettem, amikor olvastam, hogy Ridley Scott készülő filmjét újraforgatja 3D-ben, miután belenézett Cameron akkor még félkész művébe. A készítők becsületére legyen mondva, a jelenetek, képi megoldások nem is a térhatásra lettek kihegyezve, hanem a természetességre, „hihetőségre”. Nincsenek folyamatosan felénk röpködő tárgyak, amikért kinyúlva megérinthetnénk azokat. Na de ennyit erről, lehet másnak más lesz a véleménye, sőt nekem az is eszembe jutott, hogy hibás szemüveget kaptam azért volt visszafogott az élmény…J

Amiben igenis áttörés a film, az a CGI karakterek életszerűsége. Persze még itt sem emberekről van szó, hanem fénylő bőrű kék humanoidokról, de a hatás akkor is döbbenetes. A film nagyon hamar az őslakos Navi’k oldalára állít, sok egyéb mellett éppen azért, mert annyira ÉLNEK. Táncolnak, játékosak, fáradtak, ijedtek, haragosak, szeretnek, és egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ők nem több, mint jó pár terabájtnyi 0 és 1-es. Sokan leírják még, milyen fantáziadús és eredeti világot teremtették a film készítői. Ezt speciel el is vártam, és nem kellett csalódnom. Amiért piros pont jár, hogy ez a világ elég következetes is. El tudtam képzelni, hogy ezek a lények és növények egy másik evolúció termékei, nem csak földi dinoszauruszok feltupírozott változatai. (Mellesleg van egy olyan érzésem, hogy az Alien Planet szellemi apját, Wayne Barlowet is bevonták a projektbe, legalábbis, bizonyos formák és figurák kicsit hajaztak az AP világára.)

A történetről nincs sok írnivalóm. Nem kifejezetten csavaros vagy fordulatos, nincsenek benne forradalmian új ötletek.

Én ezt mondjuk konkrétan lesz@rom. ( Az utóbbi időben túl sok fanyalgást olvastam könyvekről, filmekről, hogy milyen klisés, meg „ezt már ezerszer leirták.” És akkor mi van? Minden mesét elmondtak már egyszer, de nem ez a lényeg, hanem a mesélő személye. Rómeó és Júlia története talán olyan eredeti volt?) Aki esetleg mégis azzal akarja rombolni az élményt, hogy párhuzamokat keres, annak egy rövid lista:  Aliens, Pocahontas, Warcraft III, Farkasokkal táncoló, 1492, Braveheart, Nausica and the warriors of the valley of the wind, Gorillák a ködben, Alapítvány pereme,Tarzan stb. Ja és persze a Hupikék törpikék, hisz ők is kékek voltak és erdőben éltek…

Szerintem a film forgatókönyve a legjobb példája annak, amikor minden a helyén van, tökéletesen adagolva. Épp elegendő megindító pillanat, akció, (olykor szinte ökölbe szorul a kezem, annyira gyűlölöm a galád földieket), és az idegen világ nem is olyan különös szabályait is szép lassan megismerhetjük néhány csendes és lassú jelenet közben. Ami hiányzik: Vicces feka/skót/távol-keleti karakter, altesti poénok, pátosztól roskadozó feltüzelő beszédek, epileptikus kézikamera rángatás, szélben büszkén dagadó amerikai lobogó, 200-as IQ-jú bombázó tudósnő, naplementében bevetésre induló kőkemény gyerekek stb. Komolyan mondom nagyon hálás voltam Cameronnak ezért.

A színészi alakításokért nyilván senki nem fog rangos díłjakat besöpörni, de minden főbb szereplő legalább erős átlagot nyújt, és kihozza a karakteréből azt, amit lehet. Neytiri ( a főszereplőnő) nem tudom mennyire Zoe Saldana műve és mennyire az animátoroké, mindenesetre szerintem egy rendkívül szerethető és bármilyen furcsa, de emberi alakítás született. Sam Worthington, Giovanni Ribisi és Sigourney Weaver is jó. Sőt Michelle Rodriguez még jól is néz ki! ( :O  Én nem tudom mit csináltak vele…)

Összességében az Avatar egy szép és tiszta mese, ami magába szív, és pár órára kirángat ebből a világból. Csak engedjük neki! Ne felfokozott elvárásokkal és ne egy CGI orgazmust várva üljünk be a moziba, hanem úgy, ahogy régen tettük, amikor még a mozi nem a látványfilmekről és az ultraszuper hangzásról szólt, hanem a történetmesélésről.

Mert a marketing gépezet által sugalltak ellenére ennek a filmnek nem a háromdé, meg a látvány az igazi erőssége, hanem hogy visszahozta azt a kellemes érzést a mozivászonra, amit akkor éreztem először, amikor a nyolcvanas évek elején megnéztem a Birodalom visszavágot. Ilyen értelemben talán tényleg az Avatar lesz a mozi megmentője, mert talán ráébreszti a Michael Bayeket, hogy a látvány van a  filmért és nem a film a látványért.

UPDATE: Sajnos nem láttam túl sok filmet ebben a lassan elmúló esztendőben. Ha ki szeretnék emelni valamit akkor azt kell, mondjam, idén számomra a Watchmen a TOP film. De az Avatart jobban szeretem.

CSak egy röpke bejegyzés.

A munkakerülőn böngészve találtam ezt az aranyos kis flash alapú játékot. Bár csak az első három pályája ingyenes, de annyira megtetszett, gondoltam felteszem. Igazi jópofa point and click kalandjáték, ami a csillivilli háromdés játékdömping közepette is a kedvenc játék-zsánerem maradt. Hajj azok a táskás szemű, hajtépős hajnalok, amikor már órák óta képtelenek voltunk átvergődni egy új helszínre!

Persze a Machinarium nem kifejezetten nehéz, nem egy Nightlong (ami mai napig a kedvenc ilyen típusú játékom), de szórakoztató és hangulatos. Sejtelmes zenéje és enyhén sztímpankos, gyönyörű képi világa megér egy kis időt!

Hetek óta nem blogoltam, viszont sokat olvastam az utóbbi időben és nagy megelégedésemre igazán jó könyveket. Az első ezek közül Wolfgang Jeschke Cusanus-játszmája.

Mild Spoiler Alert!

Terjedelmes művet adott ki a Galaktika, attól a Jeschke-től, akinek eddig magyarul kiadott regényei, ha nem is nagyon, de tetszettek. Meg hát ő a német Kasztovszky, ugye… A Cusanus játszma a multiverzumok, az időutazás és az alternatív történelmet leíró történetek hármasa körül kering. A könyvet olvasva ebből jódarabig semmi nem derül ki, inkább egy nyomasztó disztópia bontakozik ki az olvasó előtt.

A történet főhőse Domenica, egy friss diplomás olasz botanikus lány, aki miközben munkát keres, próbál alkalmazkodni a XXI. század közepének elnéptelenedő, életveszélyes Rómájához. Végül sikerül elhelyezkednie egy rejtélyes velencei szervezetnél, melyet az időközben Salzburgba költözött Szentszék (is) pénzel. Idővel aztán kiderül, hogy a szervezetnél egy alagutat “ásnak” a múltba, és Domenica is időutazóvá avanzsál. Botanikusként feladata a középkorban még elterjedt, de a regény jelenében már rég kihalt növények magjainak a jelenbe szállítása. Hosszas kiképzések, számomra kicsit unalmas magánéleti epizódok után végül eljut a XV. századi Köln városába, ahol sorsa akaratlanul is összefonódik a korát megelőző gondolkodó, Nicolaus Cusanus püspök sorsával.  A múltbeli sokféle érdekes vagy akár borzalmas tapasztalás után Domenica végül visszajut a jelenbe, ahol szép lassan ráeszmél, hogy ő nem olyan, mint az őt körülvevő emberek.Ez a tény elvisz minket a nem is olyan meglepő, de azért elegáns végkifejlethez. (Ami azért, lássuk be, inkább sejtetés. Valamiért Jeschke szereti az ilyen furcsa könyvlezárásokat…lásd A teremtés utolsó napja.)
Ráérős tempóban ismerjük meg a főbb karaktereket, a világot amibe beágyazódva próbálják élni életüket. Már az első kötet közepe táján járunk, amikor elkezd komolyan felsejleni előttünk, hogy miről is van szó, és mire megy ki a játék. Ez a “sebesség” végig jellemzi a művet, de - leszámítva pár kevésbé lényeges epizódot - egyáltalán nem zavaró. Apropó a világ. Maga a történet semleges kicsengésű, amolyan “jó hát ez van a Földön, ilyenek vagyunk mi emberek, de az idő teljességéhez képest ez semmi” kicsengése van. Viszont a Jeschke által megfestett közeljövő Európája több, mint lehangoló. Embervadászatra kitenyésztett, intelligens, génmódosított kutyák, a délről áradó szegény tömegek elől fallal és fegyverrel elzárkozó gazdag észak (tiszta Keringés), faji alapokon szerveződő halálbrigádok, dekadens “motoros-banda szerűségek.” Egy nukleáris katasztrófa miatt elnéptelenedő Németország, elzárkozó, elitista Ausztria (ők most is azok… ) stb. (Ja, itt végre mi magyarok is a “nyertesek” oldalán állunk, több utalás is van a gazdag magyarokra illetve Róma kincseinek Budapestre szállítására.) Szerintem az iró egyfajta perverz örömet lelt ennek a világnak a megalkotásában, ami soha nem tolakszik előtérbe, de végig ott van a történések hátterében, nyugtalanítóan. A szerző által kitalált események és technológiai vívmányok jól belesimulnak a korba, a hatásuk logikus, hihető. Mindig is értékeltem, ha az irói interpoláció hiteles, és itt ebben nincs is semmi hiba.

Az időutazás fizikája érthető, bár nem tudom felmérni, hogy mennyi valós alappal bír. Valószínűleg nem túl sokkal. Mindenesetre pozitívum, hogy nem egy csillivilli masinában ülnek az utazók, ahol csak beállítják a céldátumot aztán puff!, már ott is vannak. Nem, itt szinte semmilyen kontrollal nem rendelkeznek az időfolyam felett, hanem bizonyos, az időben oda-vissza rohangáló részecskék (solitonok) hullámait próbálják meglovagolni. Bizony olykor előfordul az is, hogy évtizedekkel odébb kerülnek a múltba szállított ügynökök. Jeschke egyik szereplője szájába adva fogalmazta meg legjobban a dolgot: olyan, mint mikor egy kóbor kutya lekerül a metróba, és betéved az egyik szerelvénybe. Az elviszi a következő állomásra, de szerencsétlen kutya attól még nem tud metrót építeni.

Említést érdemelnek még a középkorban játszódó fejezetek, melyek korhűsége szintén átlag feletti. Ezt persze nem lévén időutazó, nehezen tudom megítélni, de mégis az iró realista sorait olvasva kedvet kaptam egy jófajta történelmi regényhez. Az emberek lassabb tempóban élnek, tetvesek, meztelenül alszanak egymás hegyén-hátán, a kölni egyetem vezető tudósainak ignoranciájától és bigott vallásosságától ökölbe szorul az olvasó keze.  Ez a mű egyik erőssége, képtelen voltam lerakni a könyvet addig, míg Domenica vissza nem jutott a jelenbe.

Jeschke száraz, sallangmentes stílusban ír,könnyű olvasni. Ugyanakkor látszik, mennyire szereti a karaktereit, akik megrajzolására - még a mellékszereplőkre is - különös hangsúlyt fektet. Ez néha kicsit talán, zavaró, de ez gondolom ízlés kérdése is.

Mikor befejezek egy könyvet, akkor gyakran elmélázok, hogy vajh miről is szólt az iménti olvasmányom. Itt, és ez nem feltétlenül dícséret a szerző irányába, nem volt könnyű dolgom megállapítani mindezt. Mindenesetre az időutazások és buborékuniverzumok, meg a téridőben közlekedő különleges lények ellenére, amiket a két kötet felvonultat, úgy érzem a Cusanus-játszma az emberi természet sötét oldaláról szól.

Nem korszakos mérföldkő, de precízen összerakott,jól megírt, elgondolkodtató és minőségi olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki bírja, ha egy könyvet nem a sztori visz a hátán.

______________________________________________________

Kiegészítés:

Sajnos nem tudok elmenni szó nélkül a fülszöveg mellett, íme:

“Wolfgang Jeschke, minden idők egyik legjobb német SF-szerzője már többször bizonyította tehetségét (A teremtés utolsó napja, Midas), ezúttal azonban megmutatja, hogy a rejtélyekkel és intrikákkal teli történelmi krimik terén is könnyedén maga mögé utasítja az írótársakat.

“A középkor és a közeli jövő közt ugráló cselekmény egy olyan egyházi és tudományos összeesküvés szálait boncolgatja, ami a Da Vinci-kódot idézi. Csakhogy Wolfgang Jeschke sokkal jobb író Dan Brownnál.” - Hannes Riffel, Alien Contact Magazin Kurd Lasswitz-díj 2006″

A könyvnek kb. annyi köze van a történelmi krimikhez és az Abbé titkát szemérmetlenü l lenyúló Dan Brownhoz, mintha egy Lem könyv borítóján Superman szerepelne. Nem tudom, miért kell ezt.