Starchild

Roy - próbálva barátságosnak mutatkozni - az egész emberiséget megsemmisítésre ítéli, mikor fejét megragadva erőteljesen megrázza a vezért.

A minap végre sikerült megnéznünk Duncan Jones scifi kamaradarabját, és egyben rendezői debütálását, a Moon-t. Verdikt: Sürgősen megtekintendő!!

Sam Bell magányosan éli mindennapjait a Hold sötét oldalán fekvő automata bányász támaszponton. Három éves szerződése lassan a vége felé jár, rövidesen visszatérhet a Földre, szerető feleségéhez és pici lányához. Feladatát - a bázis környékén dolgozó önműködő berendezések felügyelete, és az azok által kinyert HE3 Földre juttatása - eddig lelkiismeretesen végezte, de pár héttel megbízatásának lejárta előtt történik egy baleset az egyik bányagépnél… ekkor még nem tudjuk, de majd hamarosan kiderül, hogy a bázis alatt szunnyadó őshonos holdi civilizáció manipulációi okozták a szerencsétlenséget.

Honvágytól, az egyedüllét szülte hallucinációktól, és a közelgő hazatérés feletti vegyes érzelmeitől zavart hősünk túléli a balesetet, de eközben a bázis mélyén új élet születik. A film hátralévő része az iszonyatos szörnyeteg és a rettegő ember macska-egér harca.  

Óhatatlanul eszünkbe jut a Solaris, és az “ember akinek nem szabadna ott lennie” témaköre. Sam próbálja feldolgozni a lehetetlen helyzetet, miszerint még egy ember van a bázison. Megkísérel dűlőre jutni a másikkal, akinek feltűnésénél csak kiléte érthetetlenebb és rejtélyesebb. Ahogy Sam, úgy a néző sem lehet biztos, hogy mi valódi és mi hallucináció, vagy esetleg valami még annál is különösebb. Ráadásul a nézőpont észrevétlenül átcsúszik a “másik”-ra, akinek szemében Sam jelenléte legalább annyira felkavaró és érthetetlen. Nagyszerű húzás, hogy a hajszát olykor a borzalmas idegen lény szemszögéből látjuk, szinte érezzük állati dühét, miközben egyre közelebb kerül a férfi szétmarcangolásához.

A férfi egyre inkább kezd testileg-lelkileg széthullani, párhuzamosan a monoton életvitellel, és a fából összeszöszmötölt falucska modelljével, amit a majd három év egyedüllét alatt felépített.  Mindezen leromlás és értékvesztés ellenére szép lassan sikerül egymásra hangolódniuk a másikkal, és nemsokára két megdöbbentő felfedezést is tesznek. ( Amit nem szeretnék lelőni, mert rontaná a filmélményt. ) Menekülés közben Sam rájön, hogy nem csak egy lény van, és hogy ezek a hihetetlenül fejlett szörnyek hárommilliárd éve erre a pillanatra vártak. Ha Sam elbukik, akkor egy különleges berendezés segítségével a Holdat beleütköztetik a Földbe, és a gonosz idegenek elözönlik az anyabolygót, fölzabálva az emberiséget. ( A film legjobban sikerült jelenetei ezek: Ahogy a férfi elképzeli a bolygó pusztulását és az emberek gusztustalan kínhalálát.)

Ettől a ponttól, az eddig lassan hömpölygő, klausztrofóbiás hangulatú képekkel és hideg fényekkel operáló film kicsit felgyorsul. Valamivel több az akció, de ez nem megy az egyedi hangulat, és az okos jelenetek mögött megbúvó, ki nem mondott dolgok rovására. Hangulatilag egy kicsit olyan Solarisos (Tarkovszkij - féle) érzése van az embernek, illetve megidézi az általam nagyra tartott Napfényt is. (Danny Boyle) Itt viszont a sárga és narancs árnyalatai helyett a szürke-kék az uralkodó. Nagy erénye a filmnek, hogy nem rág a szánkba semmit, mégis, amikor felállunk és elhagyjuk a mozit, olyan érzésünk van, mintha végre kaptunk volna valamit. A végére hihetetlenül felpörög a film, rengeteg akció és szuper kézikamerás jelenet követi egymást és Samről is kiderül, hogy korábban a CIA-nál volt titkosügynök, de visszavonult, amikor rájött, hogy tudtán kívül kísérleteztek rajta és felturbózták minden fizikai tulajdonságát.

A film központjában az ember áll, egy(két) nagyszerű karakterrel, amit Sam Rockwell kellő empátiával hoz. A Galaxis Utikalauz meglehetősen ellenszenves Zaphod Beeblebroxa után nagyon kellemes csalódás volt ez az alakítás. Ugyancsak tetszett a narráció stílusa, az átvezető-magyarázó snitteket nélkülöző, csak a lényegre szorítkozó jeleneteket sorba állító megközelítés egyfajta “európai film jelleget” ad. (Végülis az is, hisz ez egy angol film.)

Eddig nem ejtettem róla szót, de a Moon két élő szereplője mellett, van egy harmadik, egy kicsit idétlen manipulátor karba oltott mesterséges intelligencia, aki a bázis mindenkori személyzetét hivatott segíteni, és aki(ami) a Gerty névre hallgat. Kevin Spacey monoton, érzelemmentes hangjával, és a kijelzőjén megjelenített egyszerű smiley-kal egyszerre éreztem kedvesnek, bizarrnak és félelmetesnek. Adódik a párhuzam Clark HAL-jával, főleg mivel Gerty is túllép a hatáskörén, de a párhuzam csak párhuzam marad; Gerty más. Állandó jelenlétével, ismeretlen gépi motivációival teljes értékű szereplője a filmnek, amit még egyszer csak ajánlani tudok mindenkinek. Állásfoglalás nincs, csak téma felvetés: Az ember-gép kapcsolat, a nagyvállalatok morális felelőssége, a klónozás etikája. A többit rakjuk össze magunknak.
Ha eleged van az agyonvágott, agyonmagyarázott, csillivilli szuperprodukciókból, amiket scifinek neveznek, mert van benne robot, vagy meteor, vagy maja naptár, akkor pláne. Ha mindezekből nincs eleged, akkor is ajánlom, mert ez egy film, ami gondolkodásra késztet, de legalábbis megmoccant dolgokat odabent.

…

Zseniális a záró jelenet: Sam a legyőzött idegen anyaszörny  teste fölött áll nyakig véresen, amikor az árnyak közül egy még nagyobb lény bontakozik ki, az IGAZI ANYASZÖRNY! Végre egy komoly és szórakoztató szkifi, tele meglepő fordulatokkal. Nézze meg mindenki!

…

Itt is olvashattok egy korábbi beszámolót, AP tollából.

Öcsém hívta fel a figyelmemet jelen bejegyzésem témájára, ami nem más mint… A világon legrégebb óta tartó fizikai kísérlet.

Úgy nevezik ángliusul, hogy a Pitch Drop Experiment, ami nagyjából Szurok cseppentő kísérletnek fordítható.

Elég jópofa dolog, nem is tudományos komolyságát, hanem sokkal inkább a mögöttes szándékot ajánlom figyelmetekbe.

A dolog lényege a következő: A múlt század elején egy dél ausztráliai fizika professzor, Thomas Parnell a folyadékokról tartott előadásokat, és kitalálta, hogy demonstrálja a szurok, mint szubtancia folyadék voltát. (A szurok, bár rendkívül magas viszkozitású, de azért folyékony halmazállapotú.) Fogott egy öklömnyi bitumendarabot, kalapáccsal összetörte, felforrósította több száz fokra, míg meg nem olvadt, majd az így kapott fekete anyagcsomót belehelyezte egy üvegtölcsérbe. Ez vala 1927-ben. Aztán - türelmes ember lévén - várt három évet, míg az anyag “leülepedett”. 1930-ra úgy érezte eljött a tettek ideje, és ennek jegyében lefürészelte a tölcsér alját, útjára bocsájtva a Kísérlet-et, és a szurok folyását. A fekete anyag engedve a tömegvonzás állandó hívásának és saját természetének, szépen elkezdett kifelé bugyogni oly sebességgel, hogy az első csepp már 8 évvel később, 1938 decemberében földet ért… A jó Thomas Parnell még megérte a második csöpp megszületését is, 1947-ben. A kettő között pedig egy bajuszos osztrák lángba borította a világot, egy bajuszos amerikai Hirosimát és Nagaszakit, egy bajuszos örmény grúz meg Európa keleti felét.

Napjainkban a kilencedik csepp már megformálódott, az eddigi utolsó, nyolcadik 2000-ben hullott alá. Túl nagy jelentősége nincs, de a kísérlet eddigi 83 éve alatt még egyszer sem sikerült elkapni a “lecsöppenés” pilanatát. 2000 -ben már webkamera várta a nagy eseményt, de egy technikai hiba épp aznap ütötte fel a fejét. (Azon gondolkodtam, hogy ez nem lehet véletlen. Abban a minutumban, hogy a szurokcseppet rögzítő vékony szál elpattan, egy rövid időre megváltoznak a környező világ törvényei, és így betekinthetünk a Teremtés színfalai mögé. Ezt valami vagy valaki nem engedheti… :)  )
Akit érdekel, itt megtekintheti, hátha épp sikerül elcsípni a kilencedik cseppet…de úgysem fog összejönni…
Végül két érdekesség: 1. A jelenlegi szurokmennyiséggel még egész biztos, hogy egy jó száz évig elcsepeg a dolog. 2. Sok egyéb mellett arra mindenképpen jó volt ez a kisérlet, hogy sikerült megállapítani a szurok viszkozitását, ami nagyjából 100 milliárdszorosa a vízének. Amúgy kétlem, hogy Parnell professzornak ez lett volna a célja. Sokkal inkább egy egyszerű, kicsit hiábavaló, kicsit hősies módon próbálta demonstrálni az emberi szellem állhatatosságát. Első olvasásra inkább csak érdekesség, mégis meghatóan emberi.

A hetedik csepp előtt pár nappal…

…majd közvetlenül utána.

Elöljáróban, az esetleges haterek kedvéért: Az elkövetkező sorok túlnyomóan dícséretet tartalmaznak, egy enyhén szkeptikus filmnéző megtérésének rövid történetét.

Tegnapelőtt az Arena Plaza Imax mozijában megnéztem a filmet, melyet – sajnos – túl sokan, túl nagy elvárásokkal vártak, várnak. Tegnap megnéztem a zalaegerszegi Cinema Cityben is, immár tradicionális „vásznon.” Szóval van alapom kijelenteni, hogy ezt a filmet nem 3D-ben kell megnézni. Gyorsan kivesézve ezt a témát:

Korábbi 3D-s filmélményeimhez képest (Moonwalker, Rémálom az Elm utcában 5(?), Kémkölykök 3D) mindenképpen jobb, természetesebb a térhatás élménye. Összességében élvezhető volt, de nem estem hanyatt tőle. Ráadásul a szemem nagyon elfáradt az állandó öntudatlan hunyorgástól, ugyanis a film 3D-ben bizony egy nagyon kicsit életlen, homályos volt. Mindenesetre semmiképpen sem az a filmtörténeti áttörés, amit a marketing kampány sugallt; vagy amire következtethettem, amikor olvastam, hogy Ridley Scott készülő filmjét újraforgatja 3D-ben, miután belenézett Cameron akkor még félkész művébe. A készítők becsületére legyen mondva, a jelenetek, képi megoldások nem is a térhatásra lettek kihegyezve, hanem a természetességre, „hihetőségre”. Nincsenek folyamatosan felénk röpködő tárgyak, amikért kinyúlva megérinthetnénk azokat. Na de ennyit erről, lehet másnak más lesz a véleménye, sőt nekem az is eszembe jutott, hogy hibás szemüveget kaptam azért volt visszafogott az élmény…J

Amiben igenis áttörés a film, az a CGI karakterek életszerűsége. Persze még itt sem emberekről van szó, hanem fénylő bőrű kék humanoidokról, de a hatás akkor is döbbenetes. A film nagyon hamar az őslakos Navi’k oldalára állít, sok egyéb mellett éppen azért, mert annyira ÉLNEK. Táncolnak, játékosak, fáradtak, ijedtek, haragosak, szeretnek, és egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ők nem több, mint jó pár terabájtnyi 0 és 1-es. Sokan leírják még, milyen fantáziadús és eredeti világot teremtették a film készítői. Ezt speciel el is vártam, és nem kellett csalódnom. Amiért piros pont jár, hogy ez a világ elég következetes is. El tudtam képzelni, hogy ezek a lények és növények egy másik evolúció termékei, nem csak földi dinoszauruszok feltupírozott változatai. (Mellesleg van egy olyan érzésem, hogy az Alien Planet szellemi apját, Wayne Barlowet is bevonták a projektbe, legalábbis, bizonyos formák és figurák kicsit hajaztak az AP világára.)

A történetről nincs sok írnivalóm. Nem kifejezetten csavaros vagy fordulatos, nincsenek benne forradalmian új ötletek.

Én ezt mondjuk konkrétan lesz@rom. ( Az utóbbi időben túl sok fanyalgást olvastam könyvekről, filmekről, hogy milyen klisés, meg „ezt már ezerszer leirták.” És akkor mi van? Minden mesét elmondtak már egyszer, de nem ez a lényeg, hanem a mesélő személye. Rómeó és Júlia története talán olyan eredeti volt?) Aki esetleg mégis azzal akarja rombolni az élményt, hogy párhuzamokat keres, annak egy rövid lista:  Aliens, Pocahontas, Warcraft III, Farkasokkal táncoló, 1492, Braveheart, Nausica and the warriors of the valley of the wind, Gorillák a ködben, Alapítvány pereme,Tarzan stb. Ja és persze a Hupikék törpikék, hisz ők is kékek voltak és erdőben éltek…

Szerintem a film forgatókönyve a legjobb példája annak, amikor minden a helyén van, tökéletesen adagolva. Épp elegendő megindító pillanat, akció, (olykor szinte ökölbe szorul a kezem, annyira gyűlölöm a galád földieket), és az idegen világ nem is olyan különös szabályait is szép lassan megismerhetjük néhány csendes és lassú jelenet közben. Ami hiányzik: Vicces feka/skót/távol-keleti karakter, altesti poénok, pátosztól roskadozó feltüzelő beszédek, epileptikus kézikamera rángatás, szélben büszkén dagadó amerikai lobogó, 200-as IQ-jú bombázó tudósnő, naplementében bevetésre induló kőkemény gyerekek stb. Komolyan mondom nagyon hálás voltam Cameronnak ezért.

A színészi alakításokért nyilván senki nem fog rangos díłjakat besöpörni, de minden főbb szereplő legalább erős átlagot nyújt, és kihozza a karakteréből azt, amit lehet. Neytiri ( a főszereplőnő) nem tudom mennyire Zoe Saldana műve és mennyire az animátoroké, mindenesetre szerintem egy rendkívül szerethető és bármilyen furcsa, de emberi alakítás született. Sam Worthington, Giovanni Ribisi és Sigourney Weaver is jó. Sőt Michelle Rodriguez még jól is néz ki! ( :O  Én nem tudom mit csináltak vele…)

Összességében az Avatar egy szép és tiszta mese, ami magába szív, és pár órára kirángat ebből a világból. Csak engedjük neki! Ne felfokozott elvárásokkal és ne egy CGI orgazmust várva üljünk be a moziba, hanem úgy, ahogy régen tettük, amikor még a mozi nem a látványfilmekről és az ultraszuper hangzásról szólt, hanem a történetmesélésről.

Mert a marketing gépezet által sugalltak ellenére ennek a filmnek nem a háromdé, meg a látvány az igazi erőssége, hanem hogy visszahozta azt a kellemes érzést a mozivászonra, amit akkor éreztem először, amikor a nyolcvanas évek elején megnéztem a Birodalom visszavágot. Ilyen értelemben talán tényleg az Avatar lesz a mozi megmentője, mert talán ráébreszti a Michael Bayeket, hogy a látvány van a  filmért és nem a film a látványért.

UPDATE: Sajnos nem láttam túl sok filmet ebben a lassan elmúló esztendőben. Ha ki szeretnék emelni valamit akkor azt kell, mondjam, idén számomra a Watchmen a TOP film. De az Avatart jobban szeretem.

CSak egy röpke bejegyzés.

A munkakerülőn böngészve találtam ezt az aranyos kis flash alapú játékot. Bár csak az első három pályája ingyenes, de annyira megtetszett, gondoltam felteszem. Igazi jópofa point and click kalandjáték, ami a csillivilli háromdés játékdömping közepette is a kedvenc játék-zsánerem maradt. Hajj azok a táskás szemű, hajtépős hajnalok, amikor már órák óta képtelenek voltunk átvergődni egy új helszínre!

Persze a Machinarium nem kifejezetten nehéz, nem egy Nightlong (ami mai napig a kedvenc ilyen típusú játékom), de szórakoztató és hangulatos. Sejtelmes zenéje és enyhén sztímpankos, gyönyörű képi világa megér egy kis időt!

Hetek óta nem blogoltam, viszont sokat olvastam az utóbbi időben és nagy megelégedésemre igazán jó könyveket. Az első ezek közül Wolfgang Jeschke Cusanus-játszmája.

Mild Spoiler Alert!

Terjedelmes művet adott ki a Galaktika, attól a Jeschke-től, akinek eddig magyarul kiadott regényei, ha nem is nagyon, de tetszettek. Meg hát ő a német Kasztovszky, ugye… A Cusanus játszma a multiverzumok, az időutazás és az alternatív történelmet leíró történetek hármasa körül kering. A könyvet olvasva ebből jódarabig semmi nem derül ki, inkább egy nyomasztó disztópia bontakozik ki az olvasó előtt.

A történet főhőse Domenica, egy friss diplomás olasz botanikus lány, aki miközben munkát keres, próbál alkalmazkodni a XXI. század közepének elnéptelenedő, életveszélyes Rómájához. Végül sikerül elhelyezkednie egy rejtélyes velencei szervezetnél, melyet az időközben Salzburgba költözött Szentszék (is) pénzel. Idővel aztán kiderül, hogy a szervezetnél egy alagutat “ásnak” a múltba, és Domenica is időutazóvá avanzsál. Botanikusként feladata a középkorban még elterjedt, de a regény jelenében már rég kihalt növények magjainak a jelenbe szállítása. Hosszas kiképzések, számomra kicsit unalmas magánéleti epizódok után végül eljut a XV. századi Köln városába, ahol sorsa akaratlanul is összefonódik a korát megelőző gondolkodó, Nicolaus Cusanus püspök sorsával.  A múltbeli sokféle érdekes vagy akár borzalmas tapasztalás után Domenica végül visszajut a jelenbe, ahol szép lassan ráeszmél, hogy ő nem olyan, mint az őt körülvevő emberek.Ez a tény elvisz minket a nem is olyan meglepő, de azért elegáns végkifejlethez. (Ami azért, lássuk be, inkább sejtetés. Valamiért Jeschke szereti az ilyen furcsa könyvlezárásokat…lásd A teremtés utolsó napja.)
Ráérős tempóban ismerjük meg a főbb karaktereket, a világot amibe beágyazódva próbálják élni életüket. Már az első kötet közepe táján járunk, amikor elkezd komolyan felsejleni előttünk, hogy miről is van szó, és mire megy ki a játék. Ez a “sebesség” végig jellemzi a művet, de - leszámítva pár kevésbé lényeges epizódot - egyáltalán nem zavaró. Apropó a világ. Maga a történet semleges kicsengésű, amolyan “jó hát ez van a Földön, ilyenek vagyunk mi emberek, de az idő teljességéhez képest ez semmi” kicsengése van. Viszont a Jeschke által megfestett közeljövő Európája több, mint lehangoló. Embervadászatra kitenyésztett, intelligens, génmódosított kutyák, a délről áradó szegény tömegek elől fallal és fegyverrel elzárkozó gazdag észak (tiszta Keringés), faji alapokon szerveződő halálbrigádok, dekadens “motoros-banda szerűségek.” Egy nukleáris katasztrófa miatt elnéptelenedő Németország, elzárkozó, elitista Ausztria (ők most is azok… ) stb. (Ja, itt végre mi magyarok is a “nyertesek” oldalán állunk, több utalás is van a gazdag magyarokra illetve Róma kincseinek Budapestre szállítására.) Szerintem az iró egyfajta perverz örömet lelt ennek a világnak a megalkotásában, ami soha nem tolakszik előtérbe, de végig ott van a történések hátterében, nyugtalanítóan. A szerző által kitalált események és technológiai vívmányok jól belesimulnak a korba, a hatásuk logikus, hihető. Mindig is értékeltem, ha az irói interpoláció hiteles, és itt ebben nincs is semmi hiba.

Az időutazás fizikája érthető, bár nem tudom felmérni, hogy mennyi valós alappal bír. Valószínűleg nem túl sokkal. Mindenesetre pozitívum, hogy nem egy csillivilli masinában ülnek az utazók, ahol csak beállítják a céldátumot aztán puff!, már ott is vannak. Nem, itt szinte semmilyen kontrollal nem rendelkeznek az időfolyam felett, hanem bizonyos, az időben oda-vissza rohangáló részecskék (solitonok) hullámait próbálják meglovagolni. Bizony olykor előfordul az is, hogy évtizedekkel odébb kerülnek a múltba szállított ügynökök. Jeschke egyik szereplője szájába adva fogalmazta meg legjobban a dolgot: olyan, mint mikor egy kóbor kutya lekerül a metróba, és betéved az egyik szerelvénybe. Az elviszi a következő állomásra, de szerencsétlen kutya attól még nem tud metrót építeni.

Említést érdemelnek még a középkorban játszódó fejezetek, melyek korhűsége szintén átlag feletti. Ezt persze nem lévén időutazó, nehezen tudom megítélni, de mégis az iró realista sorait olvasva kedvet kaptam egy jófajta történelmi regényhez. Az emberek lassabb tempóban élnek, tetvesek, meztelenül alszanak egymás hegyén-hátán, a kölni egyetem vezető tudósainak ignoranciájától és bigott vallásosságától ökölbe szorul az olvasó keze.  Ez a mű egyik erőssége, képtelen voltam lerakni a könyvet addig, míg Domenica vissza nem jutott a jelenbe.

Jeschke száraz, sallangmentes stílusban ír,könnyű olvasni. Ugyanakkor látszik, mennyire szereti a karaktereit, akik megrajzolására - még a mellékszereplőkre is - különös hangsúlyt fektet. Ez néha kicsit talán, zavaró, de ez gondolom ízlés kérdése is.

Mikor befejezek egy könyvet, akkor gyakran elmélázok, hogy vajh miről is szólt az iménti olvasmányom. Itt, és ez nem feltétlenül dícséret a szerző irányába, nem volt könnyű dolgom megállapítani mindezt. Mindenesetre az időutazások és buborékuniverzumok, meg a téridőben közlekedő különleges lények ellenére, amiket a két kötet felvonultat, úgy érzem a Cusanus-játszma az emberi természet sötét oldaláról szól.

Nem korszakos mérföldkő, de precízen összerakott,jól megírt, elgondolkodtató és minőségi olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki bírja, ha egy könyvet nem a sztori visz a hátán.

______________________________________________________

Kiegészítés:

Sajnos nem tudok elmenni szó nélkül a fülszöveg mellett, íme:

“Wolfgang Jeschke, minden idők egyik legjobb német SF-szerzője már többször bizonyította tehetségét (A teremtés utolsó napja, Midas), ezúttal azonban megmutatja, hogy a rejtélyekkel és intrikákkal teli történelmi krimik terén is könnyedén maga mögé utasítja az írótársakat.

“A középkor és a közeli jövő közt ugráló cselekmény egy olyan egyházi és tudományos összeesküvés szálait boncolgatja, ami a Da Vinci-kódot idézi. Csakhogy Wolfgang Jeschke sokkal jobb író Dan Brownnál.” - Hannes Riffel, Alien Contact Magazin Kurd Lasswitz-díj 2006″

A könyvnek kb. annyi köze van a történelmi krimikhez és az Abbé titkát szemérmetlenü l lenyúló Dan Brownhoz, mintha egy Lem könyv borítóján Superman szerepelne. Nem tudom, miért kell ezt.

Ezt a rövidke bejegyzést az origó egyik mai cikke inspirálta. Úgy érzem egy ilyen - részben - tematikus blognál, mint ez is, belefér az ilyesmi. Olyan témáról van szó, ami elméleti szinten engem is nagyon érdekel, és olykor jól esik ezen filozofálgatni.
Számlálhatatlan SF író és esszéista műve foglalkozik az ún. antropikus elvvel, amit Hawking professzor nagyjából így fogalmazott meg: „azon elképzelés, amely szerint a Világegyetem azért olyan, amilyennek látjuk, mert ha más lenne, akkor nem létezhetnének benne olyan lények, akik képesek megfigyelni.”

Más szóval, létezik az univerzumban hat fizikai állandó, melyek közül, ha csak egynek is kis mértékben eltérne az értéke, akkor a világegyetem gyökeresen eltérő, és sokkal barátságtalanabb hely lenne. Olyan hely ahol, az Élet, ahogy mi is merjük nem jöhetne létre. Vigyázat enyhén sűrű mondat következik... Ez a hat állandó: 1. N (az atomokat összetartó elektromos erőnek és a köztük fellépő gravitációs vonzerő arányát adja meg), 2. ε - epszilon (azt adja meg, hogy az atommagok mennyire szorosan kötöttek), 3.  Ω - ómega (Az univerzum összes anyagmennyiségét adja meg, elárulja az univerzum tágulásának és az az ellen ható gravitációnak a viszonyát), 4. λ - lambda (na ez vicces, jobb híján nevezzük antigravitációnak ezt az erőt melynek létezéséről 1998 óta tudunk, és a felfoghatatlanul nagy méretű tér egy “tulajdonsága”, vagy ha úgy teszik egyfajta egzotikus energia fajta) 5. Q (A gravitációs kötési és a nyugalmi tömeg energia aránya) és végül 6. D (ami a térbeli dimenziók száma… ) Ezt amúgy nem fejből nyomtam, hanem egy nagyszerű könyvből, amit mindenkinek ajánlok, aki érdeklődik a téma iránt: Martin Rees - Csak hat szám. 2001, Vince Kiadó.

Miért így alakultak ezek az állandók? Tulajdonképpen erre a banális kérdésre próbál választ adni az antropikus elv. Nos, tekintve, hogy emberek vagyunk, sok egymással ellentétes gondolatirányzat is magáénak követeli szegény, ártatlan antropikus elvet. Az intelligens tervezés hívei ugyanúgy, mint a “kocka” kozmológusok… A témában találtam egy elég korrekt összefoglalót. És persze vannak rokon tudományágak is akik viszont elutasítják. (Ezek a linkek amúgy hanyag guglizás eredményei és ezen bejegyzés szerzőjének semmiképpen sem célja a teljességre törekedni… )

Visszakanyarodva a posztom apropójához. Egyik kedvenc tudományos ismeretterjesztőm, Paul Davies ma előadást tartott az ELTÉ-n egy olyan viszonylag újkeletű, de mindenképpen divatos elmélet kapcsán, mely nagyszerűen igazolja-magyarázza és új kontextusba is helyezi az antropikus elvet. A multiverzum elméletról van szó, melyben - elolvasva az alábbi cikket - egészen biztosan kicsit mélyebben is elmerülök majd.

A cikk, melyet elolvasván kedvet kaptam a multiverzum-elméletben való megmerítkezésre…

Természetesen ez egy laikus és felszínes interjú (jé ez a két jelző pont rámillik…), de érdekes és hátha másnak is felkelti az érdeklődését. Paul Daviesről pedig annyit, hogyha valakinek a könyvespolcán ott figyel Hawkingtól Az Idő rövid története, akkor bizony javaslom mellé helyezni Daviestől Az utolsó három perc ill. az Isten gondolatai című műveket. Megéri.

Elég erőteljes a várakozás Cameron új filmje kapcsán. Nem is túl régen itt írtam a témáról.

Tény, hogy nincs erőteljes kampány, ám a vírusmarketing eredményes volt. Mostanra SF rajongók tízezrei várják a filmet, mely az ígéretek szerint új korszakot nyit majd a filmtörténetben.Az emberi avatárok és a kék őslakosok történetéről nem sokat lehetett tudni, de most talán egy kicsit közelebb kerültünk a történethez, és hogy mire számíthatunk Cameronéktól. Íme:

…
Én Merrasnál olvastam Twitteren, engem ne tessék bántani…

Ez lehetne a magyar címe Peter F. Hamilton elképesztő méretű regényfolyamának, melyet angol nyelvterületen Night’s Dawn trilógiaként ismernek. (A meglehetősen bombasztikus című The Reality Dysfunction és Neutronium Alchemist, valamint a The Naked God alkotják. )

Legalább tíz éve már, hogy először találkoztam Hamilton nevével az Index megboldogult SF fórumán, ahol akkor merőben más néven voltam fenn… Itt ajánlották, mint a brit SF egyik új fenegyerekét, és megjegyeztem a nevét. Ezért, mikor jópár évvel később Londonban jártam, gyorsan meg is vásároltam az akkor elérhető műveit, ami aztán azt eredményezte, hogy a reptéren enyhén túlléptem a poggyász súly-limitet. Hamiltonról amúgy annyit, hogy bár itthon kevéssé ismert, attól még ő Nagy-Britannia legsikeresebb SF írója. (Jóval kétmillió fölött jár az eladott művei száma, ha ezt elosztjuk tizeneggyel - ennyi könyve jelent meg eddig - akkor még mindig egy olyan szám jön ki, ami jelenleg aktív hazai íróink összesített életművével van azonos dimenzióban…sajnos.) A Tuan nagyon helyesen nemrég kidobta a Földre hullt sárkányt, melyről még a Bookcrasher sem nyilatkozott negatívan… A Night’s Dawn egy korábbi trilógia, a kilencvenes évek elején íródott, és a történetben felvázolt teremtett világot hívják Confederation Universe-nek. Mindig is nagyon kedveltem ezt a teremtett világ “zsánert”, amennyiben az túlmutat a szokásos ponyvás SF kliséken. Azaz hihető, logikus, átgondolt és eredeti hátteret ad a történetnek, mely enélkül értelmét és hitelét veszítené, de legalábbis merőben más értelmet nyerne. Példának okáért Paul Atreides csak a Dűne univerzumban lehetett az aki, de mondjuk Luke Skywalker karaktere nem igazán változna meg egy tündérmesébe, vagy akár a Harry Potterbe behelyettesítve sem… Persze szeretem a SW univerzumot, de fenti kritériumomnak nem felel meg. A Konföderáció világa, ahol a három könyv játszódik, viszont annál inkább, szóval csapjunk is bele.

A könyvek története rendkívül szövevényes és összetett, rengeteg szereplőt mozgat, nagyon sok helyszínen. Hihetetlenül sokat megtudunk a világ történelméről, eszmerendszeréről, politikai-társadalmi viszonyairól, technikai vívmányairól. Minderre persze rengeteg időt és helyet hagy magának az író, hisz a három regény - ami tényleg egy történet háromfelé szedve - összesen 3600 oldalon hömpölyög. (Féltéglák, miniatűr betűkkel… ) Volt egy időszakom, amikor imádtam az ilyesmit, ha egy könyv jó volt, olvasás közben végig azt nézegettem, hogy “a francba, már mindjárt a felénél vagyok.” Na, itt minden mennyiségimádó olvasó szépen ki vagyon szolgálva. Több, mint egy hétig faltam mire végigértem, és akkor még egyetemista voltam… Egyébként nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is rendben van, de erről majd később.

A cselekmény annyira bonyolult és szerteágazó, hogy csak a legfontosabb dolgokat rögzítve is túllépné ezen bejegyzés kereteit. Egy mondatban azért összefoglalnám, ezzel vállalva, hogy örökre eltántorítok vele mindenkit a könyvek elolvasásától, ugyanis így elég gagyi: A huszonhetedik századi emberiség küzdelme, a beyondnak nevezett túlvilágról visszaszivárgó holt lelkek (pl. Al Capone, vagy a Bounty lázadója, Christian Fletcher) ellen.  Mondtam, hogy gagyi… Ezek a lelkek túlnyomórészt nem gonoszak, csak az évszázados-évezredes semmiben várakozásban megkeseredtek, degenerálódtak. Egy baleset folytán út nyílott nekik vissza a valóságba, és most ismét élni akarnak…

Ami tetszett: nincs igazából főszereplőnk, inkább elsődleges, másodlagos, sőt harmad és negyedleges karakterek vannak, akik sorsán és viszontagságain keresztül ismerjük meg az elképzelt jövő nagyívű eseményeit. Kicsit olyan, mint egy színes történelmi tabló. A töménytelen nézőpontnak persze meg van az a jellemző hibája, hogy egy fejezet leírja, mi történik éppen x-el, majd a kövekező fejezet z-vel, majd jön y és a,b, c, és mire visszaérünk száz oldallal később x-hez, már gőzöm sincs, hogy vele mi történt. Na de pár szót a világról:

A Konföderáció, ahol a cselekmény játszódik, tulajdonképpen az emberiség és még két másik értelmes faj által uralt mintegy kilencszáz naprendszer összessége. FTL, azaz fénynél gyorsabb utazás létezik, de a legjobb hajók sem tudnak egyszerre 15 - 20 fényévnél messzebb ugrani. A Konföderáció egy viszonylag laza szervezet, mely sok apró irányzat mellett otthont ad két uralkodó kultúrának: az “Adamist” (azaz Ádámtól eredő) és az “Edenist” (azaz “Édenista”… ) társadalmaknak. Ezek szimbiózisa, vagy inkább együttélése egyensúlyozza ki az amúgy nem túl összetartó emberi közösséget.

Adamist-kultúra:  “Tradicionális” emberek, akiknek életében fontos a hit és vallás, és akik elvetik az emberi és egyéb génmanipulációkat. Rendkívül fejlett gépi technológiával bírnak, testük és eszközeik tömve vannak “nanonicssal”, ami a nanotechnológia hamiltoni megfelelője. Űrhajóik fúziós hajtóművekkel szelik át az űr térségeit. Ők az emberiség expanzionistái, gyarmatosítói.

Edenist-kultúra: Ellentétben az Adamistekkel, ahol sok kisebb kormány és irányzat van egyidejűleg jelen, az Edenistek egy egységes társadalmat alkotnak. Egy telepátiához hasonló ún. “affinitás-háló” köti össze őket, melynek segítségével tökéletesen tudják gyakorolni a demokráciát, hisz minden fontos kérdésben mindenki szavazata számít és elvárt. Ez a totális döntéshozó mechanizmus a Konszenzus. Masszív genetikai módosításokkal operálnak, az affinitás képességét is így szerezték meg. Egy bolygó kivételével kizárólag hatalmas, gázóriások körül keringő élőhelyeken élnek, melyeket egy “biteknek” nevezett technológiával növesztenek. Ezek az állomások ezért élő és intelligens lények, minden Edenista szülei és védőangyalai. (kicsit olyan, akár Banksnél az Orbitálisok Elméi) Űrhajóik szintén élő, értelmes teremtmények, a “voidhawk” (vákuumsolyóm…? )-nak nevezett izék.  Testük bitek sejtjeiben olyan mezőt képesek generálni, mellyel mesterséges féreglyukakat nyitnak. Ez a megoldás sokkal kifinomultabb és gyorsabb, mint Adamist megfelelője. Az Edenistek abból élnek, hogy a gázóriások atmoszférájából bányászot He3-t adják el az emberiség többi részének. Ez ugye a fúziós technológia alapja.

Az Edenistek képesek emlékeiket haláluk előtt az élő űrállomásokba tölteni, és ezáltal egyfajta halhatatlanságot elérni. Amikor az első ilyen elme-transzferek megtörténtek, az Egyesült keresztény egyház feje, a Pápa, kitagadta a teljes Edenist közösséget. Ez érdekes vallási -filozófiai kérdésfelvetésekre ad lehetőséget, és az író nem is hagyja ki ezeket az alkalmakat. Bár ez olykor lefékezi az amúgy is ráérősen haladó történetet, mégis mindenképpen plusz pont jár érte, és kiemeli a hasonszőrű gigatörténetek közül.

Technológia: A Konföderációban használatos tecnológiák igen sokrétűek, olykor a kelleténél hangzatosabb nevük is van, de mindegyikkel találkozhattunk már más hard SF művekben. (Pl. nano és géntechnológia, kiborgizmus, torzitó és sztázis mezők, implantok, csillagpusztító fegyverek stb.) Mindettől függetlenül ezek a vívmányok jól illeszkednek a Hamilton által megálmodott világba, nem tűnnek elcsépeltnek és nem is öncélúak. Különös jelentőségű az antianyag használata, mely irtózatos pusztítóerejénél fogva a legszigorúbban tiltott és üldözött. Olyannyira, hogy maga a Konföderáció is az antianyag használatának maximális korlátozása és ellenőrzése végett jött létre. ( Az embernek óhatatlanul is az Európai Atomenergia Közösséggel való párhuzam ugrik be, legalábbis nekem… ) A világ legerősebb bűnöző-szindikátusai is az antianyag titkos gyártására jöttek létre. Az Adamist űrhajók, amennyiben antianyag hajtja őket, lepipálják még az Edenist sólymokat is.

Történelem: A napjainktól a történet jelenéig, a huszonhetedik századig eltelt dolgok jól dokumentáltak, a történetet olvasva szépen, elegánsan bomlik ki a világ történelmi háttere. Szeretem az ilyesmit, sokkal inkább, mintha százoldalas függelékből kellene kibogoznom ezeket az infókat. Mielőtt az utolsó fejezet utolsó mondatát elolvasnák, megtudhatjuk, hogy keletkezett az Edenist kultúra, miként zajlott a környező űr meghódítása vagy az emberiség első találkozásai más értelmes fajokkal. Pár szemelvény csupán: A Föld itt is létezik, bár már nem a központ. Ettől függetlenül gazdaságilag és katonailag is erős, dacára a tönkretett felszínnek és az élhetetlen atmoszférának. A nagy kirajzás pedig nem heterogén módon zajlott Hamiltonnál, hanem népcsoportonként, esetleg vallási közösségenként. A legtöbb világ a mai napig őrzi ezeket a jellegzetességeket. (Pl. Kulu, a technikailag legfejlettebb bolygó a mai napig túlnyomórészt japán etnikumú, de van csak feketék vagy csak buddhisták által lakott planéta is. ) Sajnos magyar bolygó ebben a világban sincsen.

Említettem a történetfolyam alapkonfliktusát, a túlvilágról (a beyondból) visszataláló lelkek és az élők harcát. Gondolom nem nagy spoiler, hogy a végére minden megoldódik, és az élők győzedelmeskednek. Tetszett Hamilton húzása, amivel mindezt kicsit más dimenzióba emeli: Egy másik, az embernél sokkal öregebb, passzív faj képviselője sejteti, hogy minden fiatal fajnál egyszer eljön a pillanat, amikor szembe kell nézni a saját beyondjával. Ha kudarcot vall, akkor óhatatlanul elpusztul, de ha megoldja a problémát, akkor - úgymond - egy szinttel feljebb léphet. Ez, és jónéhány utópisztikus utalás ad pozitív kicsengést az amúgy sötét tónusú regény(ek)nek. Egyébként is jellemző az irói álláspont:  Könyörtelenül elénk tárja az ember rengeteg hibáját, és láthatjuk, hogy hét évszázad múltán is ugyanolyan kicsinesek, közönyösek vagy éppen álnokok az emberek egymással és a környezettükkel, mint most. Mégis, érződik egyfajta óvatos optimizmus fajunk jövőjét illetően. Talán akkor sem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Hamilton az emberi fejlődés egy lehetséges és kívánatos útját az Edenist és Adamist ideák fúziójában látja.

Szivesen ajánlom mindenkinek ezt a trilógiát, aki szereti a logikusan és okosan felépített jövendő világokat, mélyen árnyalt és színes karaktereket, ezerszálú történetet némi filozófiával és humanizmussal megbolondítva.
Sajnos abban is biztos vagyok, hogy ezt a művet magyarul az életben nem látjuk majd nyomtatásban, a fent már említett bődületes terjedelem okán. Itthoni viszonyaink között ezt körülbelül kilenc darab 450 oldalaskötetben ( lenne vagy 35000 Forint) lehetne kiadni, az pedig minden lenne csak rentábilis nem.

Úgyhogy az angolul tudóknak marad három darab paperback féltégla, en block úgy 20 font értékben. (Annyit még hozzá tennék, hogy nem egyszerű olvasni. Egészen kacifántos angolsága van. Még Brinnel és Gibsonnal sem szőröztem ennyit.)  Kár. De a remény hal meg utoljára.

Update:

A féltégla témához egy illusztráció: