Starchild

Háát jól eltűntem kedves naplóm…

Ilyen-olyan okokból kicsit hanyagolnom kellett a blogolást, szoláriázást az elmúlt másfél hónapban, de most Crei ismét a fedélzeten!

Ennek örömére úgy döntöttem felteszem ide egyik korábbi irományomat, ami amúgy a Karcon már jóideje fenn van. Én szeretem és remélem másnak is tetszeni fog. (Egyébként egy kedves karcos ismerőssel leveleztem ennek okán tegnap, innen a mersz̷ )

Az expedíció

Oorgh a három fényórányira tündöklő sárgásfehér csillagot nézte, és közben azon töprengett, hogy miért olyan különleges úti céljuk. A galaxisban milliószámra rajzottak a hasonló csillagok, és ebből a távolságból a körülötte keringő nyolc bolygó sem mutatott semmi olyan furcsaságot, ami indokolta volna a Szövetség immár negyed milliárd éve fennálló tiltását. Mégis volt valami az egyik belső planétán, ami miatt a Galaxis tizennégy értelmes faja előtt a rendszer zárva volt.

Oorgh tudta, hogy óriási megtiszteltetésben részesültek azzal, hogy őket küldték ide az 500 évente esedékes információgyűjtő akcióra. A csillagrendszer kapuit ilyenkor megnyitották, és a kiválasztott kevesek beléphettek belsőbb vidékeire. A tiltó szabályt – akárcsak a rendszert védő nagyhatalmú autonóm gépeket – még az Elsők hozták, és se Oorgh népe, se más nem akart dacolni vele.

A harmadik bolygó gyönyörű volt. Ebből a magasságból már kivehetőek voltak az egész világot beborító hatalmas kék óceán ölelte kisebb-nagyobb szigetek. Összterületük vetekedett a nagy sarki szárazulattal és az átellenes félgömb mérsékelt zónájában terpeszkedő két kisebb kontinensével. A hajó felől szemlélve épp akkor kelt fel a bolygó mögött annak ezüstös színű holdja; csupasz felszíne éles kontrasztot alkotott az alattuk keringő világ derengő atmoszférájával.

Az egész Galaxisban csak egy maroknyi ehhez hasonló planéta volt; az értelmes lények trilliói jórészt terraformált bolygókon éltek.
- Valami nincs rendben Oorgh! – Nnamuh volt a társa, és a két személyes expedíció tudományos vezetője.
- Adatbázisunk szerint a felszín harminc százaléka szárazföld. Saját méréseim viszont kevesebb, mint húsz százalékot mutatnak. Emellett a jégsapkák teljesen hiányoznak. De van más is: egy jel kivételével a teljes kommunikációs spektrumban csend honol.
- Honnan jön a jel?
- A sarki kontinens irányából.
- Tehát az Elsők bázisa a felszínre került – sóhajtotta Oorgh. – Nos rendben. Leszállunk a jel forrásához. Ezen a bolygón immár minden más érdektelen számunkra.

A bázis meglepően kicsinek bizonyult. Nnamuh csodálkozva jegyezte meg, hogy az Elsők - akiknek monumentális alkotásait a Galaxis minden szegletében fel lehet lelni - ilyen kis léptékben is tudtak építkezni. Az egyetlen bejárat persze így is sokszorosan túlméretezett volt a Tizennegyedik fajból származó Oorgh és Nnamuh számára.
Odabent hosszúkás csarnok fogadta őket. Jobbra tőlük, egyetlen hosszú vonalban, megvilágított sztázis fülkék álltak, belsejükben az örökkévalóságnak megőrzött különféle lények függtek. Lények, akikhez hasonlót még egyikük sem látott soha.

Balkéz felől, egy sokkal rövidebb sorban ugyanilyen fülkék sorakoztak, de ezek szellősebben álltak, és pontosan tizennégy volt belőlük. Ezekben már sokkal ismerősebb formákat láttak, de nem volt idejük jobban szemügyre venni őket, mert a fülkék mögötti félhomályban megrezdült egy árnyék. Hatalmas, lenyűgöző teremtmény bontakozott ki előttük.
- Egy Első! – Oorgh önkéntelenül felkiáltott, ahogy felismerte a legősibb űrjáró civilizáció méretes szárnyas gyíkra hasonlító képviselőjét.
- Így van, kedves Tizennegyedik. Bizony rég volt, hogy utoljára találkoztam valakivel a fajtádból. Üdvözöllek benneteket az Értelem Csarnokában. Bizonyára nem kérdések nélkül érkeztetek.
- Nos, valóban nem. – Oorgh gyorsan visszanyerte önuralmát. – A Szövetség soros ötszáz éves feltáró útjának vagyok a vezetője. A bolygón élő ígéretes faj megfigyelése a feladatunk. Illetve lett volna a feladatunk. Tudtunkra adták, hogy az egyik sarki jégtakaró alatt egy Első bázis van. Amennyiben jeleket fognánk erről a bázisról, akkor haladéktalanul le kell szállnunk, és eredeti küldetésünket meg kell szakítanunk. Azt is közölték, hogy ez a lehetőség felettébb valószínűtlen. Most mégis itt vagyunk.
- Igen, itt vagytok, mert a dolgok rosszul alakultak az elmúlt pár száz évben - szólt az Első, majd inkább magához beszélve folytatta: - Nagyon rosszul…
- Mi ez a hely, Első? – Nnamuh, akiben felülkerekedett a tudós, alig figyelt az Első szavaira, és már javában a legközelebbi sztáziskamrát vizsgálta.
- Ez itt, ez…ez egy Második? – Az átlátszó fülkében karcsú lény lebegett. Akárcsak Oorghnak és Nnamuhnak, neki is két-két lába és karja volt, de sokkal magasabb volt náluk és széles vállai fölött egy pár fehér tollas szárny emelkedett. Teste körül jól látható aura derengett, mintha a lény maga lett volna az őt beborító aranyszínű fény forrása. Soha senki nem látott még Másodikat, csak az Elsők elbeszéléseiből ismerték őket és legendás fajukat. Még az idők hajnalán megtalálták az energia alapú létezés kulcsát, és nem sokkal később levetették anyagi valójukat.
- Igen. Ő egy Második. Sok ezer eónnal ezelőtt hagytak itt minket, bár bizonyos értelemben még most is köztünk vannak. A többieket valószínűleg ismeritek. Itt, ebben a tizennégy tartályban van egy-egy példány az összes űrutazó fajból; az Elsőket pedig én magam képviselem. A saját sztázismezőm automatikusan kikapcsol, ha a bázis felszínre kerül, ezért beszélgethetek most veletek. Én felügyelem ezt a helyet, amit Értelem Csarnokának hívunk.
- És a másik sor? Ők kik vagy mik?
- Ők szintén elértek az értelem fényéig, de soha nem jutottak ki a világűrbe. Tudnotok kell, hogy a bolygó nem mindig vendégmarasztaló hely. Pár százezer évente eljegesedések és felmelegedések váltják egymást. A két szélsőséges állapotban csak egy társadalmilag és technológiailag egyaránt fejlett civilizáció tud életben maradni. Ők itt túl lassan fejlődtek, vagy túl gyorsan tört rájuk a soron következő jégkorszak. A menetrendszerű glaciálisok és felmelegedések elsöpörték őket. De itt, ebben a csarnokban, ők sincsenek elfeledve. Az Értelem ritka kincs a világegyetemben, de még annál is ritkább, mint ahogy azt gondoljátok.
- Ezt hogy érted, Első? – Nnamuh sejtette, hogy most valami olyasmit fog hallani, amit kevesen tudtak a Galaxisban.
- Feltűnt már neked, hogy az értelmes fajok mind hasonló keringési ciklusú bolygókat népesítenek be? Hogy mindannyian az oxigén, nitrogén és egyéb gázok ugyanolyan arányú keverékét lélegezzük be? Hogy mindünknek egyazon gyökerű a DNS-e? Sokan elméláztak már ezen, ahogy azon is, hogy az ismert űrutazó fajok - dacára minden különbözőségüknek - oly sokban hasonlítanak egymásra.
Oorgh tudta, értette, csak hinni nem akarta:
- Azt akarod mondani, hogy mind…mindannyian itt fejlődtünk ki? Mindannyian innen származunk, erről a bolygóról?
- Így van. Mi voltunk az Elsők és mi vagyunk, akik még emlékezünk az eredetre. Ez a planéta periodikusan eljegesedik, majd felmelegszik. A kettő közötti átmeneti időszakban olykor szárba szökik az Értelem. Csak azok a fajok lehetnek hosszú életűek, akik időben rálelnek az űrutazás útjára és kirajzanak a galaxisba. Ott aztán élettelen világokat tesznek lakhatóvá, és szép lassan elfelejtik, hogy honnan is származtak. Így tettek a ti őseitek is. Persze néhányan mindig hátra maradnak, és ők előbb-utóbb kihalnak, visszafejlődnek, esetleg idővel követik testvéreiket. Én pedig megőrzök egyet a hátramaradókból…

Nnamuh ekkor már az utolsó előtti fülkével szemben állt, és ismerős alakot látott odabent: Saját fajtájának egy képviselőjét. Alacsony kis lény, satnya törzs, vékony végtagok, szürkésfehér bőr, a testhez képest nagyméretű fej. Keskeny szája, orra alig látszott, hatalmas fekete szemeiben önmagát látta visszatükröződni. Egy darabig tisztelettel nézte néhai ősét, majd az utolsó sztázisfülkére pillantott:
- És ő? Ezt a fajt nem ismerem.
- Ők a legfiatalabb űrutazó faj: a Tizenötödikek. Miattuk jöttetek.
- Én azt hittem, hogy mi vagyunk a legfiatalabb űrutazó faj - most már Oorgh is ott állt az utolsó tartálynál, és valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal szemlélte a benne lebegő magas lényt, mely nagyon hasonlított a Másodikra, csak nem voltak szárnyai és valamivel robusztusabb volt annál.
- Tulajdonképpen ismét ti vagytok azok. A Tizenötödikek, - bár már elkezdték felfedezni a világűrt - sok szempontból még gyermekek voltak…
- Voltak?
- Igen. Megfontolatlanul, szinte csodálatra méltó leleménnyel mérgezték a bolygót, mire az ellenük fordult. Sok száz fajt sodortak a kihalás szélére, ezzel felborították az élővilág egyensúlyát. A légkörbe pumpált vegyületeik pár évtized alatt destabilizálták a bolygó hőháztartását, a tengeri áramlatok leálltak, miközben a jégsapkák olvadni kezdtek. A rohamosan csökkenő szárazföldön pedig egyre zordabb időjárás lett mindennapos. Amikor észhez tértek, már túl késő volt…A társadalmuk, a gazdaságuk összeomlott. Százmilliók haltak éhen, és a körülmények tovább romlottak. Azokban az utolsó napokban mégis majdnem győzni tudtak az elemek és a káosz felett, és kiérdemelték, hogy itt lehessenek. De végül mégis elbuktak.
- Milyen mélységesen szomorú vég egy értelmes fajnak – törte meg nagy sokára a beállt csendet Oorgh. – Kik voltak ők? Hogyan nevezték magukat?
- Embereknek hívták magukat.
Oorgh még egyszer rápillantott az idegen arcra. Nézte a szokatlan, apró szemeket, a nagy orrot, a különös szőrzetet a fejtetőn. Bár nem ismerhette arckifejezéseiket, gesztusaikat, most még is úgy érezte, hogy a lény – az ember – a büszkeség és a szégyen lehetetlen keverékével tekint rá a tartályból. Belenézett ezekbe a furcsa, mégis ismerős szemekbe, és csak annyit mondott még utoljára:
- Nyugodj hát békében, Ember!