Starchild

Tegnap-tegnapelőtt befaltam az Isten gépeit, egyéb fontos teendőim rovására. (Enyhe spojler vórning.)
Kritikus nem lévén csak néhány érzet a könyvről, így félig sem letisztultan. Óhatatlanul is korábbi művekhez hasonlítgat az ember, mintha az állandó fejlődés, változási kényszert kellene számon kérni az írón. Tekintve, hogy olvastam Hackett minden eddigi könyvét (pontosabban egyet nem, azt a Dark Space(?) – eset) kijelenthetem, hogy nagyon fasza a felütés, egyből magába szív a sztori. Olvastatja magát, a tagolás is érdekes. Nagy erénye a különböző helyszínek, kulisszák überfrankón plasztikus megjelenítése. A hideg futkosott a hátamon, ahogy magam elé képzeltem a vörös fényben fürdő copy Földet, vagy az ég felé ágaskodó, sok kilométer széles anyagoszlopot. Az anyagmanipuláció képei, az ebből fakadó végiggondolt, vagy sejtetett lehetőségek is nagyon ütősek.A PHD-hez képest talán egy fokkal kevésbé filózgatós, de legalább annyira gondolatébresztő. Na és persze méginkább virtuálban dugós…A történet sem”ül le” annyira, mint a PHD-ben.
A könyv karakterábrázolásával sem volt semmi gondom, más kérdés, hogy a különböző Szofikat és Scottokat egy szereplőként kezeltem tudat alatt, és ezért a kis mértékben eltérő jellemvonásaik kicsit  homályossá tették a karakterek kontúrjait.

Az alapötlet és a prezentálás is nagyon-nagyon jó; a lehetőségek, amik kibomlanak előttünk ugyanolyan görbét követnek, mint a regénybeli szingularitás felé tartó társadalmak fejlődési üteme. Nekem a technológiai szingularitás koncepciója teljesen új volt, így ez külön élvezeti értéket adott a könyvnek. A vége felé kicsit már zsongott a fejem a különböző újabb és újabb témáktól, mint pl. fekete doboz gazdaság, Jupiter agyak, stb. De épp emészthető mennyiségben voltak ezek jelen, és hát belesimultak a sztoriba. Az emberi evolúció egy újabb lehetséges útját kaptuk az arcunkba, lehet rajta mojolni.

Bizonyos részletek persze óhatatlanul korábbi olvasmányaimat idézik fel, pl. a bolygóméretű, galaktikus mag közelében gyülekező entitások, amiket Sznyegov Istenemberekjében olvastam. A félelmetes ramírok, ugye. (Bocs gyerekek, nekem mai napig kedvencem.) Látszott, hogy Hackett rengeteg háttérmunkát végzett, és nagyon ott van minden tudományos háttérinfó. Pont annyi, amitől nem kezdődik el az a bizonyos zsongás. Ez nekem mindig nagyon bejön. Éppen ezért – meg mivel az a fajta vagyok, aki olvasás közben, a könyvet ölébe ejtve, üveges tekintettel utána számol dolgoknak -, egy dolog nagyon nem stimmelt. Amikor a Földet épp magába akarta szívni a Manci, olvashattuk, hogy eltörpült sokmillió fényéves átmérőjű társaihoz képest, akik a Galaxis közepén tátongtak. Ha csak egy ilyen is lenne ott, akkor az az Androméda-ködig érne. Nagyon nem szoktam negatívumok után kutatgatni, mert az olvasás élménye mindenek felett. Meg ebben a könyvben mást nagyon nem is találtam.

Azt hiszem az “ítéletemet” akkor is e bejegyzés első mondata fejezi ki leginkább. Nagy gratula az írónak!
Most pedig kikalkulálom a frigó kvantumfüggvényét, hogy egy kis anyagot vehessek magamhoz…