Starchild

Sikerélményekben, szeretetben, SF-élményekben, és jó blog bejegyzésekben gazdag, stresszben és széthúzásban szegény Új Évet kívánok minden blogger társamnak, olvasónak és idetévedőnek!

Megtartani azokat a fogadalmakat!!!
Enyémek: (számonkérni  ám! )

1. No cigi

2. Ismét nekiállok sportolni

3. Egyszer felmegyek egy SFblogsos serezésre.

4. Leszarom a politikát

5. A lényegre koncentrálok! (szeretteim, kedvteléseim, munkám)

Talán egyszerű dolgok ezek, de nincs értelme megfogadnom, hogy pl. jövőre jobb ember leszek, hisz a cél úgy is ez. Szóval inkább kisebb konkrétumok, mint nagy általánosságok.

Most pedig vár a nagyrédei cabernet franc és a pezsgő!

Pár éve, amikor a rendezői változatát néztem egyik kedvenc filmemnek, a Szárnyas Fejvadásznak, feltűnt valami, minek hallatán először nem akartam hinni a fülemnek. Nemrég egy filmekkel kapcsolatos beszéd során ismét beugrott a dolog, és elhatároztam, hogy berakom a blogomba. Jópofa, és szerintem érdekes lehet annak, aki még nem hallotta:

És egy kis mankó:

Zsaru: Hey, idi-wa
[Koreai: “Hé, gyere ide!”]

Gaff: Monsieur! Azonnal kövessen engem, bitte!
[Francia: Uram! HU: Azonnal kövessen engem, Német: kérem!]

Eladó: He say you under arrest, Mr Deckard!
Deckard: Got the wrong guy, pal.
Gaff: Lófaszt! Nehogy már! Te vagy a Blade… Blade Runner!
Vendor: He say you Brade Runna!

Endi hívta fel a figyelmemet még a Barlowe munkásságával foglalkozó bejegyzés kapcsán, e lengyel úriember munkásságára. Be kellett látnom, hogy bár nagyon tisztelem az előbbit, nincs egy osztályban a címben nevezett festő/fényképész/szobrászszal. Miután átnézegettem a neten fellelhető nem túl sok információt Beksinski munkáiról és életéről, rádöbbentem, hogy mind a képei, mind a művészetről alkotott gondolatai nagyon megfogtak. Ebből adnék itt egy nagyon zanzás ízelítőt gondolat és hangulatébresztőnek.
Zdzisław Beksiński festményeit nézegetve bizony nem lesz jobb kedvünk. Szürreális látomásai nélkülözik pl. Dalí olykor játékos zsenialitását, jó esetben egyfajta időtlen, borongós rezignáltságot árasztanak, rossz esetben meg valami megfoghatatlan, mindenütt jelen lévő fenyegetést. Ettől függetlenül nagyon megfogott a képi világa, a festmények kidolgozottsága, részletessége.

Fogtam magam, és utánanéztem az embernek, akinek az ecsetje alól ilyen víziók kerülnek elő.

Beksiński furcsamód a legismertebb és legsikerültebb képeit a kommunista rezsim évei alatt alkotta, a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. Mindezt csak azért tartom meglepőnek, mert a források szerint viszonylag elismert és elfogadott volt abban az időszakban is, amikor a szocialista realizmus és sztálin-barokk a fénykorát élte. Olyannyira, hogy a hetvenes évek végén Varsóba kellett költöznie kárpátaljai otthonából, hogy eleget tehessen a felkéréseknek. (Vagy, hogy szem előtt legyen)

Beksiński nem volt tanult festő, Krakkóban diplomázott mérnökként. Aztán huszonhatévesen hazaköltözött, és elkezdett festeni, fényképészkedni. Már jócskán elmúlt harminc, amikor az első képeit kiállították. (Harmincöt volt.)

Böngészgetve azt a nem túl sok információt, ami a neten fellelhető, több helyen is visszaköszönt a festő és a zene viszonya. Mindig zene mellett, zenére festett, a zene volt a kötőanyag, ami nélkül az alkotási folyamat nem állt volna össze. Erről ő így beszélt:

„Mindenekfelett a szomorú, tragikus, patetikus, elragadtatott, erõteljes, melankolikus, valamint neuraszténiás zenéket szeretem … sõt, még az ironikus élû groteszk zenét is, ugyanakkor egyszerûen gyûlölöm a derült, örömteli, eleven és humoros, könnyedén víg, népies-vidám zenéket. Ez ellen semmit sem tehetek, úgy gondolom, saját magam számára nem szükséges igazolnom az ízlésem. Továbbmenve, rendkívül szeretem az éles, ritmikus, sztereotip zenéket is. Ez egy idõben a dzsessz volt; sok éven keresztül a popzene, egyéni ízlésû, sztereotip rock- és hardrock együttesek elõadásában.”

Élete utolsó éveiben egyre inkább a modern kifejezőeszközök és digitális technikák felé fordult, sajnos ebből az időszakból nem találtam semmit a világhálón. Ez már a befele fordulás időszaka volt. Fia ekkoriban lett öngyilkos, felesége, Zofia pedig egy évvel korábban ment el. Ezek a szomorú tények rányomták bélyegüket a művész hangulatára is.

Engem személy szerint mindig érdekelt, hogy mennyire tud egy művész elvonatkoztatni képe tárgyától. Egy festő, ha ilyen fullasztó atmoszférájú képeket fest, milyen a mindennapokban. Mennyire kattan be? Erről Beksiński így nyilatkozik:

„A világ lidércnyomásos víziója…? Végtére is mi a világ? Valakinek meg kellene kérdeznie errõl egy, a halálos ágyán fekvõ öregembert, egy törött hátgerinccel kórházban haldokló férfit, vagy esetleg egy politikust, háborús veszély idején… Mindhárom esetben különbözõ meghatározást kapnánk az idõ szóra. Ebben az értelemben nekem is megvan a saját külön világom, amely, ha megfestem, talán lidércnyomásnak tûnhet a mások szemében. Hasonlóképpen, egyesek pokolnak tartanak egy diszkót, mások pedig egyenesen a mennyország kapujának. Egyvalamit szeretnék hangsúlyozni: amit én festek, nem csupán egy rólam készült szellemi önarckép. Semmi köze sincs az úgynevezett objektív jelenségek világához. Ezek festmények, vagyis tárgyak, amelyeket szemlélni kell, és nem szavakba kényszeríteni – éppen úgy, amint a zenét hallgatni kell, a csokoládét pedig enni. “

Beksiński munkamódszere egyszerre volt végtelenül precíz, aprólékos és mégis teljesen intuitív. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a saját álmait örökítette meg a vásznon, mérnöki igényességgel. Az ő szavaival ez nagyjából így nézett ki:

„… áttételesen mondani el valamit. Álmomban egy emberi alakot látok, akinek egy darab nyers hús van a feje helyén. Ez az ember a földön fekszik, belegyökerezve a földbe, ugyanakkor beszél hozzám. Segíteni akarok neki behatolni a földbe, amiért is az egész érzéketlen beszélgetés folyamán lépkedek rajta. (Múlt éjjeli álmaim egyikét összegzem most önnek.) Ez a szituáció nem döbbent meg vagy borzaszt el, egy átlagos álom ez, és minden momentuma közönségesnek és mindennaposnak tûnik. Csak miután felébredek és kielemzem a részleteket, döbbenek rá, hogy álmomból csaknem minden szokatlan, bizarr, és elborzasztana, ha ébren élném át. Hát ezt nevezem én az álom egyenes beszédének. Ez egy prózai látomás, mindamellett a vér itt nem vér, a fájdalom nem fájdalom, a bûn nem bûn; és semmi sincs, ami ellen tiltakozhatnánk, hiszen körülbelül annyi értelme lenne, mintha a hóesés ténye ellen tiltakoznánk.”

Általában a képzőművészettel kapcsolatban viszonylag gyakran merül fel a kérdés, hogy mit is ábrázol mindez? Ha magát az alkotást értjük, felfogjuk, de nem tudjuk megmagyarázni, hogy mit jelent vagy mi volt az alkotó szándéka ezzel. Márha szükség van ilyen magyarázatra. Beksiński szerint nincs:
“Ez lenne hát az, amit tõlem is elvárnak? Hogy tönkretegyem a festményeim az ilyen típusú szövegmagyarázattal? Készítsek egyiptomi álomfejtéseket, rejtett jelentéstartalmakkal: erkölcsi, politikai, általában pedig kegyes humanista eszmefuttatásokkal? Vagy számozzam meg a képeim, és állítsam õket emelkedõ sorrendben két csoportba: jó és ördögi, bölcs és stupid, fennkölt és triviális, folyton párokba állítva õket… Pontosan ez az az általános felosztás, amit még a pestisnél is jobban kerülök, mert minden valóban nagyszerû teljesítményt a teljes közönségesség szintjére süllyeszt le. “

És végül Zdzisław Beksiński hitvallása saját munkájáról és a művészetről általában. Ha úgy tetszik az ars poeticája:

„Azt mondják, az ember a végsõ igazságot kutatja, nekem azonban az évek hosszú során úgy tûnt, hogy az ember nem keresi ezt az igazságot, hanem csupán vég nélkül beszél róla. Amúgy pedig az igazságot mindannyian tökéletesen ismerjük, azonban megpróbáljuk leplezni, mivel számunkra elfogadhatatlan. Kétségbeesésünkben hazugságok után nézünk, amelyekkel tompíthatnánk, elfedhetnénk valamiképpen, hogy végül is csak halálunk óráján szembesüljünk vele. A mûvészet eme gyönyörû hazugságok egyike, és úgy gondolom, semmi több.”

Zdzisław Beksińskit 2005. február 22-én varsói lakásán tíz késszúrással meggyilkolták. Gyilkosa, Robert Kupiec, aki személyes ismerőse volt, és akinek nem sokkal korábban visszautasította kölcsönkérelmét, 20 évet kapott.

1929-2005

Forrás:

Hivatalos weblap

http://balkon.c3.hu/balkon05_03/02beksinski.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Zdzis%C5%82aw_Beksi%C5%84ski

Rendeltem egy rakat könyvet.

Édes öcsém hálistennek szintén nagy SF rajongó, ezért beszállt az egyébként elég tetemes költségekbe. A karácsony nálunk hagyományosan úgy telik el, hogy jórészt anyunál vagyunk, és a rokonlátogatások, illetve az emésztőrendszerünk terrorizálásának szünetében faljuk az egymásnak vásárolt könyveket. A két ünnep közötti időszakban jellemzően 3-4 könyv az átlagom…

A nagymamák általában megkérdezik, hogy na mit is kaptunk egymástól, és olykor kicsit értetlenül csóválják a fejüket a könyvkupacok láttán. Mostanában már nem firtatják, hogy milyen könyvek is ezek, de régebben azért voltak ilyen kérdések, hogy “…fiúk miért nem olvastok valami klasszikust, egy szép Jókait például…”

Ilyenkor mindig elmondom, hogy bizony én elég sok Jókait olvastam, sőt Mikszáthot meg Krúdyt is, Moldováról nem is beszélve. Bár a Beszélő disznót én nem érzem akkora klasszikusnak, mint mondjuk egy Aranykoporsót… Itt általában megakad a téma, és átevezünk barátságosabb vizekre. (Mint pl. ” Lacikám, mikor jön a dédunoka?” )

Tegnap kipakoltam a komód tetejére a rendelt könyvek egy részét, ahol az épp aktuális olvasnivalókat tároljuk jelenleg a kedvessel, és elszörnyedve vettem tudomásul, hogy decemberben bizony nagy összegekkel támogattuk a magyar SF könyvkiadás ügyét…

A történeti hitelesség kedvéért a Ken Mcleod könyvet meg az Isten gépeit korábban vettem,(Személyesen Csordás Attilától… ) de olyan jól mutat…

Nemrég költöztünk, és könyvespolc még nincs, szóval az igazán lenyűgöző, dicsekedős fényképre az SF-kollekciómról még várni kell pár hónapot. Reményeim szerint mindenkit majd jól megesz a sárga irigység…

Egy olyan témát szeretnék most körbe járni, mely szívemnek kedves, de fejfájással teli.

Valamikor elég rég, lehet még egyetemista voltam, betévedvén egy - talán pécsi - könyvesbolt ponyva részlegére, egy minden addiginál csúnyább borítójú könyv került a szemem elé. Mit került? Hívogató bugyikék borítójával, és piros betűivel majd kiégette a retinámat, azt lobogva felém: “Nehogy levegyél a polcról, nem vagyok rá méltó!” Miután kértem egy hegesztőpajzsot az eladóktól, újra szemügyre vettem ezt a nyomdaipari evolúciós zsákutcát. (És egyben elnézést kérek kreacionista olvasóimtól) Csak a perverz hajlamaim miatt, egyébként, mivel a kiadó amúgy láthatólag azzal a céllal adta ki a könyvet, hogy azt NE vegye meg senki. Semmi esetre sem akartam e szándékkal szembe menetelni, hát pár perces vizsgálódás után óvatósan visszahelyeztem eme kiadástörténeti kuriózumot a polcra.

Persze ha nem így néz ki a borító

hanem mondjuk így, akkor lehet, hogy ez a bejegyzés is okafogyott lenne.

Telt múlt az idő és úgy esett, hogy egy ismerősöm, aki olvasta angolul a Káli dalait, elkezdett áradozni Dan Simmonsról. A név ismerős volt, és másnap a könyvtárban megint megláttam, adtam neki egy esélyt. Nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy négy könyvet kellett kikölcsönöznöm, hogy a sztorit végigolvashassam…Az utóbbi évek legnagyobb hatású könyve volt számomra, elmerültem az ötletorgiában, tobzódtam a meseszövésben, a különböző karakterek különböző történeteinek változatos stílusában, a háttérben kibontakozó világban, és az egészet át meg átszövő szépirodalmi vonulatot is megszerettem. Nem érdekelt már, hogy négy kötetben kellett kiadni, gyatra borítóval stb.  Mai napig óriási Hyperion Cantos fan vagyok.

És akkor megtudtam, hogy van folytatás…

Az Endymion cirka 300 évvel játszódik a Hyperion eseményei után, természetesen ugyanabban az univerzumban, részben azonos szereplőkkel, de gyökeresen megváltozott társadalmi-politikai viszonyok között. Nagyon enyhe spojler vórning.

A Hegemónia már a múlté, a gondos-ellenséges MI-k nem hallatnak magukról, a technikai fejlettség meg sem közelíti a korábbit. A vezető hatalom az egykor jelentéktelen katolikus egyház  utódának, a Paxnak a kezében összpontosul, és fő világukról, a Pacemről uralják az emberiség által benépesített bolygókat. A Kitaszítottak most a Pax ellen vívják harcukat, egyre kevesebb sikerrel. Fénysebesség feletti utazás nem nagyon van. A pápa, a világ ura nem más, mint a Hyperionból megismert Lenart Hoyt, sokadszorra reinkarnálódva. A főszereplő, Raul Endymion egy általa elkövetett bűntett miatt menekülni kényszerül a Hyperionról, ahol találkozik egy titokzatos, különleges képességekkel megáldott lánnyal…Kettejük menekülése-utazása, pikareszk élménye a könyv központi cselekményszála. Ahogy Simmonstól megszokhattuk, rengeteg szereplőt mozgat sok idősíkon és helyszínen át, végig kézben tartva minden szálat. Az Endymion története amúgy jórészt lineáris, nyoma sincs a Hyperion Canterbury-mesék szerű szerkezetének. Amikor pedig letettük a féltégla méretű kötetet, csak meghajolhatunk a szerző előtt, aki az ég világon minden, még a Hyperionban nyitva hagyott kérdést elvarr, kezdve a labirintusvilágok létrehozásától, a Shrike célján át, egészen az Oroszlánok, Tigrisek és Medvékig.

Überfrankó egy könyv ez. Csak ajánlani tudom mindenkinek… …. …AKI TUD ANGOLUL!!!

Ezzel el is jutottam az alapkérdéshez. Miért nem olvashatjuk végre ezt a fantasztikusan jól megírt, kultikus és minőségi könyvet az anyanyelvünkön??

A hétvégén a Sárkánytűzben megtartott rendezvényen, amiről Raves írt egy tuti beszámolót, feltettem ezt a kérdést Villányi Pálnak, persze kevésbé színpadiasan. Elmondta, hogy a Cherubionnál máig nagy stócokban állnak az el nem adott kötetek ,és nem lát rá sok esélyt, hogy ők vagy bárki más kiadja ezt a könyvet a közeljövőben. Eléggé ledöbbentem, hisz egy ismert író, nagy többség által jónak nevezett művéről van szó. Persze nem szeretheti mindenki, de ha pl Miéville könyvei fogynak (tényleg:fogynak??) , akkor ezzel mi a baj?  Az általam kicsit túlzottan kifigurázott borító? A nagy terjedelem? Az ár?

Ennyire kicsi lenne a piac itthon? Clarke, Asimov könyveit megéri kiadni, egy azokkal minimum azonos szintet képviselő alkotás (szubjektív, persze) miért ennyire buktás?

A Tuan jutott eszembe akik Hamilton könyvével nagy fába vágták a fejszéjüket. Nagy terjedelem, kevéssé ismert író, ugyanez lesz a történet vége? (Ráadásul saját véleményem szerint Hamilton nem egy szint Simmonssal, de ez persze csak az én nézőpontom, miután átrágtam magam a Reality Dysfunction saga vagy 2000 oldalnyi szövegén) Az Agave a jelek szerint sikeresen befutatta Bankset Magyarországon. Simmonssal is működnie kéne a dolognak.

Persze sok itthon kevésbé ismert SF iró írt meghatározó könyveket, amiket jó eséllyel soha nem látunk itthon nyomtatásban. Másik nagy vesszőparipám David Brin Csillagdagálya, ami szintén népszerű itthon, tudtommal. Az Uplift-könyvek a fantáziadús és elgondolkoztató SF gyöngyei, mégsem vette senki sem a fáradtságot, hogy kiadja az első trilógia másik két könyvét. S akkor még nem beszéltem a nem angolszász scifi irodalomról.

Oké, most csak kesergek jobbra-balra, hisz nem igazán ismerem a hazai SF-Fantasy könyvkiadás dinamikáját, összefüggéseit. Csak bosszant, hogy nem Endymionok, Iliumok, Olymposok vannak a polcokon, hanem Starwars meg Starcraft (könyörgöm az egy számítógépes játék! Imádom,meg minden, de akkor is.) könyvek, halmokban.

Ha valakinek van ideje és kedve, kigobozhatná nekem mindezt. Megköszönném.

Anatidaephobia: Attól való félelem, hogy valahol, valahogy egy kacsa megfigyelése alatt állsz.

Raves és Nita is jó megdobott ezzel az SF ajándékozós témával, amit Onsai szabadított az SFblogger közösségre. Tekintve, hogy nagy barátja vagyok a különböző listáknak, sőt durván megerőszakolva a csodás latin nyelvet azt is mondhatnám, hogy listare necesse est, örültem a felkérésnek. Ugyanis mi más ez, mint a kedvenc könyveink listája karácsonyi csomagolásban. Sajna Onsai ötben korlátozta a könyvek számát, szóval ez így már keserves lesz…de azért lássuk:

1. Dan Simmons: Hyperion  -  Az a családtag kapná, aki imádja a műfajt megújító igényes scifit, ugyanakkor nem áll tőle távol az űropera sem. Ötletorgia, szépirodalmi igényű szöveg, klasszikus szerkesztés a la Chaucer vagy Bocaccio, citrom-díjas borító.Bár nem mai kiadvány, biztos, hogy beszerezhető, legalábbis Villányi Pál szerint, aki tegnap elmondta, hogy a Cherubionnál halmokban állnak ezek a könyvek. (Egyébként a Sárkánytűzben volt a rendezvény, ott hangzott el mindez, ahol összefutottam Onsai-al, Ravessel és végre Botonddal is̷

2. Lengyel Péter: Ogg második bolygója - Ezt a könyvet az a nem létező családtagom kapná, aki nem hiszi el, hogy régen is volt jó magyar science fiction. (Mellesleg a GFK-s kiadáson megdöbbentően jó a borító, akkoriban nagyon kilógott a többi közül.)

3. Asimov Izsák: A halhatatlanság halála - Ha lenne olyan ismerősöm, akinek Asimovról az Én, a robot jut eszébe, neadj’ isten az Alapítvány, annak kezébe nyomnám, az “Itt van barátom, olvasd oszt csönd legyen!” szavak kiséretében.

4. Douglas Adams: Dirk Gently Holisztikus nyomozóirodája ill. A lélek, hosszú, sötét teadélutánja - Ezt szerintem magamnak tenném a fa alá, ha még nem lenne meg. Okos, vicces, hangulatos olykor megható, plusz az elakadt kanapé überkirály esete, mint a  legfrankóbb háttérszál különdíjasa.

5. David Brin: Csillagdagály -  Ezt minden kedves érdeklődőnek, aki valaha megkérdezte, hogy honnan ered a nickem.
+ 1.  James Joyce: Ulysess - Az a kedves vitapartnerem kapná, aki szerint az SF nem más, mint ponyva, és nem képes se irodalmi, se morális értékek közvetítésére. “Jól van baz..eg, olvasd ezt!” Gondolkodnék még Solohov: Csendes Don c. művén is.

Ha van kedve és ideje, szívesen venném ha megosztaná velünk mit ajándékozna hazmat, Josy/Flesy/Signal és sangel, aki mostanában amúgy is sok ajándékot kapott…

Idestova több, mint egy éve bukkantam a fenti néven futó projekt oldalára.

A Galaxy Zoo akkor egy vadiúj kezdeményezés volt, ami a neten bóklászó lelkes amatőrök kapacitását használta fel adatfeldolgozásra. A hasonszőrű ötletekhez - pl. SETI - képest, annyi volt a különbség, hogy itt a felhasználók agyára, és nem gépeik processzorára volt szükség. Nem kell persze arra gondolni, hogy a saját neuronjaim dolgoztak, míg én egyfajta bioporton keresztül rá voltam csatlakozva a gépemre. Ennél egyszerűbb volt a dolog. A rendszer bedobott egy véletlenszerű csillagászati objektumot, amiről meg kellett állapítanunk, hogy az galaxis-e. Ha ez megvolt, akkor pedig osztályoznunk kellett, hogy elliptikus vagy spirális galaxisról van-e szó. Mindezt egy pofon egyszerű kezelőfelületen keresztül, amit egy csillagászathoz egyáltalán nem értő ember is gond nélkül lekezel fél óra után.Az egész kezdeményezés onnan indult, hogy a mai napig nem tudtak olyan szoftvert készíteni, ami képes lett volna erre a számunkra egyszerű feladatra, profi csillagász viszont kevés van, őket pedig azért komolyabb feladatokra illene használni…

Az ötlet nagy siker lett. A Sloan Digital Sky Survey 2,5M-es robotteleszkópja több mint másfél millió addig névtelen objektumot fényképezett le. Ezekre egy év leforgása alatt több mint 50 millió osztályozás érkezett kb. százötvenezer embertől (köztük tőlem), így minden objektumra minimum 30 jutott. Ahol az egyezések elérték a 90%-t, ott az adott objektumot sikeresen osztályozottnak tekintették. (Jómagam is hozzájárultam több ezer osztályozással. Meg kell, hogy mondjam, hogy nagyon kellemes a tudat, hogy ha egy hangyányit is, de előremozdíthattam a tudomány szekerét̷

Két spirálgalaxis keringő előtt

A projekt (nincs erre valami magyar szó??) több eredménnyel szolgált már ma is, sok egyéb mellett, az egyik lelkes amatőr, aki akár én is lehettem volna, egy olyan égi objektumot talált, amihez hasonlóval még soha senki nem találkozott, és egyelőre csak találgatnak, hogy mi a nyavalya is ez. A holland tanárnőről Hanny’s Voorwerp-nek nevezték el. Ez olyan horderejű dolog, hogy még az überbulvár index is írt róla: itt, illetve az MCSE hírportálján is olvasható egy összegzés. Véleményem szerint óriási dolog, hogy akár mezei műkedvelők is beletenyerelhetnek komoly felfedezésekbe. (Én is találtam egy-két furcsaságot, de sajna máig még egyikről sem derült ki, hogy felénk tartó hoyle-i felhőről, esetleg intelligens kannibál fekete lyukról van szó.)

Nagy nehezen elértem a lényeghez. A Galaxy Zoo most újra indítja a projektet, az azóta készült újabb SDSS képek osztályozására. Mivel kiderült, hogy a hétköznapi amatőrök sem teljesen hülyék, ezért a Galaxy Zoo 2 egy kicsit már összetettebb lesz. Mivel ez egy nem titkoltan promóciós célú bejegyzés, pár mondat, hogy mit is kell csinálni.

Legelőször elmegyünk ide: http://beta.galaxyzoo.org/index.aspx , aztán regisztráljunk. Egy rövid ismerkedő szakasz után kidoják elénk az első objektumunkat és kezdhetjük is:

Először el kell döntenünk, hogy mit is látunk: egy maszatot (elliptikust), valami spirálszerűt, netán egy csillagot, műholdat? Természetesen egy jópofa spirálgalaktikát látunk.

Aztán döntenünk kell, hogy vajon éléről látjuk-e a galaxisunkat. Esetünkben nem, hisz teljesen felülnézetből látszik a drága.

Van e küllője a galaxisunknak? Nincs, hát persze, hogy nincs. Klikk a piros keresztre!                    .                      .

Látszanak a spirálkarok? Naná.                                                                        .            .         .                               .

Milyen szorosan ölelik a  karok a galaxis magját? Mmm. Olyan középszorosan. Középső gomb.                 .

Hány spirálkar látszik? Szerintem három…                                              .                            .                     .

Mennyire látszik a mag? Hmm, nem nagyon. .                                                    .                                .                    .

Ezzel végig is értünk. Egy galaxis osztályozva. Hátra van még egy millió…

Munkára fel!

http://beta.galaxyzoo.org/index.aspx

Már persze, ha akarjuk, és nem vagyunk kozmológusok vagy fizikusok.  A legutolsó könyvek, amiket a témában olvastam, mindenféle magába tekeredő tartományokként írják le a felsőbb dimenziókat, amik annyira nem is lényegesek, csak azért “vannak”, hogy kijöjjön az egyenlet…:I

Találtam egy jópofa animációt, ami a mezei szinten is érthető. Inkább gondolatkísérletként kezelendő persze, nem hinném, hogy a mai tudomány már kánonba vette volna ezt a megközelítést. Kétszer végignéztem. Nagyon ügyesen és jól (bár angolul) magyaráz, kicsit fejfájdító a dolog, de tényleg érthető. Bár talán pontosabb azt mondani, hogy felfogható. Én melóhelyen néztem végig - hálistennek nem nyitott be senki az irodámba-, és utána elkezdtem filózgatni ezen az egészen. Szabályosan meditatív állapotba kerültem.

Hard SF íróknak és fanoknak melegen ajánlott.

Köszönet drága ecsémnek, hogy felhívta rá a figyelmemet…