Starchild

Endi hívta fel a figyelmemet még a Barlowe munkásságával foglalkozó bejegyzés kapcsán, e lengyel úriember munkásságára. Be kellett látnom, hogy bár nagyon tisztelem az előbbit, nincs egy osztályban a címben nevezett festő/fényképész/szobrászszal. Miután átnézegettem a neten fellelhető nem túl sok információt Beksinski munkáiról és életéről, rádöbbentem, hogy mind a képei, mind a művészetről alkotott gondolatai nagyon megfogtak. Ebből adnék itt egy nagyon zanzás ízelítőt gondolat és hangulatébresztőnek.
Zdzisław Beksiński festményeit nézegetve bizony nem lesz jobb kedvünk. Szürreális látomásai nélkülözik pl. Dalí olykor játékos zsenialitását, jó esetben egyfajta időtlen, borongós rezignáltságot árasztanak, rossz esetben meg valami megfoghatatlan, mindenütt jelen lévő fenyegetést. Ettől függetlenül nagyon megfogott a képi világa, a festmények kidolgozottsága, részletessége.

Fogtam magam, és utánanéztem az embernek, akinek az ecsetje alól ilyen víziók kerülnek elő.

Beksiński furcsamód a legismertebb és legsikerültebb képeit a kommunista rezsim évei alatt alkotta, a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. Mindezt csak azért tartom meglepőnek, mert a források szerint viszonylag elismert és elfogadott volt abban az időszakban is, amikor a szocialista realizmus és sztálin-barokk a fénykorát élte. Olyannyira, hogy a hetvenes évek végén Varsóba kellett költöznie kárpátaljai otthonából, hogy eleget tehessen a felkéréseknek. (Vagy, hogy szem előtt legyen)

Beksiński nem volt tanult festő, Krakkóban diplomázott mérnökként. Aztán huszonhatévesen hazaköltözött, és elkezdett festeni, fényképészkedni. Már jócskán elmúlt harminc, amikor az első képeit kiállították. (Harmincöt volt.)

Böngészgetve azt a nem túl sok információt, ami a neten fellelhető, több helyen is visszaköszönt a festő és a zene viszonya. Mindig zene mellett, zenére festett, a zene volt a kötőanyag, ami nélkül az alkotási folyamat nem állt volna össze. Erről ő így beszélt:

„Mindenekfelett a szomorú, tragikus, patetikus, elragadtatott, erõteljes, melankolikus, valamint neuraszténiás zenéket szeretem … sõt, még az ironikus élû groteszk zenét is, ugyanakkor egyszerûen gyûlölöm a derült, örömteli, eleven és humoros, könnyedén víg, népies-vidám zenéket. Ez ellen semmit sem tehetek, úgy gondolom, saját magam számára nem szükséges igazolnom az ízlésem. Továbbmenve, rendkívül szeretem az éles, ritmikus, sztereotip zenéket is. Ez egy idõben a dzsessz volt; sok éven keresztül a popzene, egyéni ízlésû, sztereotip rock- és hardrock együttesek elõadásában.”

Élete utolsó éveiben egyre inkább a modern kifejezőeszközök és digitális technikák felé fordult, sajnos ebből az időszakból nem találtam semmit a világhálón. Ez már a befele fordulás időszaka volt. Fia ekkoriban lett öngyilkos, felesége, Zofia pedig egy évvel korábban ment el. Ezek a szomorú tények rányomták bélyegüket a művész hangulatára is.

Engem személy szerint mindig érdekelt, hogy mennyire tud egy művész elvonatkoztatni képe tárgyától. Egy festő, ha ilyen fullasztó atmoszférájú képeket fest, milyen a mindennapokban. Mennyire kattan be? Erről Beksiński így nyilatkozik:

„A világ lidércnyomásos víziója…? Végtére is mi a világ? Valakinek meg kellene kérdeznie errõl egy, a halálos ágyán fekvõ öregembert, egy törött hátgerinccel kórházban haldokló férfit, vagy esetleg egy politikust, háborús veszély idején… Mindhárom esetben különbözõ meghatározást kapnánk az idõ szóra. Ebben az értelemben nekem is megvan a saját külön világom, amely, ha megfestem, talán lidércnyomásnak tûnhet a mások szemében. Hasonlóképpen, egyesek pokolnak tartanak egy diszkót, mások pedig egyenesen a mennyország kapujának. Egyvalamit szeretnék hangsúlyozni: amit én festek, nem csupán egy rólam készült szellemi önarckép. Semmi köze sincs az úgynevezett objektív jelenségek világához. Ezek festmények, vagyis tárgyak, amelyeket szemlélni kell, és nem szavakba kényszeríteni – éppen úgy, amint a zenét hallgatni kell, a csokoládét pedig enni. “

Beksiński munkamódszere egyszerre volt végtelenül precíz, aprólékos és mégis teljesen intuitív. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a saját álmait örökítette meg a vásznon, mérnöki igényességgel. Az ő szavaival ez nagyjából így nézett ki:

„… áttételesen mondani el valamit. Álmomban egy emberi alakot látok, akinek egy darab nyers hús van a feje helyén. Ez az ember a földön fekszik, belegyökerezve a földbe, ugyanakkor beszél hozzám. Segíteni akarok neki behatolni a földbe, amiért is az egész érzéketlen beszélgetés folyamán lépkedek rajta. (Múlt éjjeli álmaim egyikét összegzem most önnek.) Ez a szituáció nem döbbent meg vagy borzaszt el, egy átlagos álom ez, és minden momentuma közönségesnek és mindennaposnak tûnik. Csak miután felébredek és kielemzem a részleteket, döbbenek rá, hogy álmomból csaknem minden szokatlan, bizarr, és elborzasztana, ha ébren élném át. Hát ezt nevezem én az álom egyenes beszédének. Ez egy prózai látomás, mindamellett a vér itt nem vér, a fájdalom nem fájdalom, a bûn nem bûn; és semmi sincs, ami ellen tiltakozhatnánk, hiszen körülbelül annyi értelme lenne, mintha a hóesés ténye ellen tiltakoznánk.”

Általában a képzőművészettel kapcsolatban viszonylag gyakran merül fel a kérdés, hogy mit is ábrázol mindez? Ha magát az alkotást értjük, felfogjuk, de nem tudjuk megmagyarázni, hogy mit jelent vagy mi volt az alkotó szándéka ezzel. Márha szükség van ilyen magyarázatra. Beksiński szerint nincs:
“Ez lenne hát az, amit tõlem is elvárnak? Hogy tönkretegyem a festményeim az ilyen típusú szövegmagyarázattal? Készítsek egyiptomi álomfejtéseket, rejtett jelentéstartalmakkal: erkölcsi, politikai, általában pedig kegyes humanista eszmefuttatásokkal? Vagy számozzam meg a képeim, és állítsam õket emelkedõ sorrendben két csoportba: jó és ördögi, bölcs és stupid, fennkölt és triviális, folyton párokba állítva õket… Pontosan ez az az általános felosztás, amit még a pestisnél is jobban kerülök, mert minden valóban nagyszerû teljesítményt a teljes közönségesség szintjére süllyeszt le. “

És végül Zdzisław Beksiński hitvallása saját munkájáról és a művészetről általában. Ha úgy tetszik az ars poeticája:

„Azt mondják, az ember a végsõ igazságot kutatja, nekem azonban az évek hosszú során úgy tûnt, hogy az ember nem keresi ezt az igazságot, hanem csupán vég nélkül beszél róla. Amúgy pedig az igazságot mindannyian tökéletesen ismerjük, azonban megpróbáljuk leplezni, mivel számunkra elfogadhatatlan. Kétségbeesésünkben hazugságok után nézünk, amelyekkel tompíthatnánk, elfedhetnénk valamiképpen, hogy végül is csak halálunk óráján szembesüljünk vele. A mûvészet eme gyönyörû hazugságok egyike, és úgy gondolom, semmi több.”

Zdzisław Beksińskit 2005. február 22-én varsói lakásán tíz késszúrással meggyilkolták. Gyilkosa, Robert Kupiec, aki személyes ismerőse volt, és akinek nem sokkal korábban visszautasította kölcsönkérelmét, 20 évet kapott.

1929-2005

Forrás:

Hivatalos weblap

http://balkon.c3.hu/balkon05_03/02beksinski.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Zdzis%C5%82aw_Beksi%C5%84ski