Starchild

Ezt a bejegyzést csak azért csináltam, mert a neten böngészve rábukkantam egyik régi kedvencemre, a Captain Future-re, és ismét végighallgattam - szerintem - nagyszerű soundtrack-jét.
Ugyanaz a korszak ez, amikor az osztrákon minden szerdán alig vártam már a Raumschiff Enterprise-t, meg az übergagyi UFO c. sorozatot. Szóval full retro.

Szeretném megosztani az érdeklődőkkel az alábbi videót, mert mai napig úgy gondolom, hogy az egyik leghangulatosabb SF filmzenéről van itten szó. (Helyezettek még nálam: Dűne, The Black hole)
Magáról a sorozatról annyit, hogy ez egy régi-régi anime, azt hiszem 78-79 környékéről. A Toei Animation műve, ami az egyik legnagyobb japán anime-készítő cég,és akiknek olyan animeket köszönhetünk,mint a Dragonball, Sailor Moon, Yugi Oh vagy a borzalmas Digimon sorozat. Némi böngészés után kiderült, hogy más és más zenéje van a német, amerikai, francia, olasz, arab(!) és természetesen japán verzióknak. Az én lieblingem a német verzió, amit -mint megtudtam- mai napik sokfelé felhasználják aláfestő zeneként. Amúgy egy Christian Bruhn nevezetű úriember műve.

Íme az ominózus zene, a sorozat intrójával:

Magáról a történetről nem sokat tudnék elmondani, bár összegugliztam pár gigabytenyi infót róla. A helyzet az, hogy akkoriban egy kukkot nem értettem németül, de tetszettek az űrbeli helyszínek, meg az űrhajók stb. Hiába, az ember scifirajongónak születik, és míg kortársait a Tom és Jerry, vagy éppen a zsebtévé hozta tűzbe, addig ő az Orion űrhajó kalandjaira kapja fel a fejét… (Emlékszem oviban mindig az Oriont rajzolgattam, meg mindenféle robotokat. Az óvónénik azt hitték aberrált a gyerek̷ Szóval a sztori egyáltalán nem rémlik, még az is lehet, hogy űbergagyi, mint oly sok korai anime. Amiről vannak emlékeim az maga a társaság: A hiperintelligens főszereplő, a szintetikus ember és a robot, akik folyamatosan rivalizáltak, meg a lebegő agy, aki annak idején nagyon maszeknak tűnt. (érzitek: maszek…mindenben a retrót képviselem ma.)

Annyit még kiderítettem, hogy az alaptörténet Edmond Hamilton negyvenes években kiadott azonos című ponyva sorozatán alapul, állítólag meglehetős hüséggel adoptálva az ott leírtakat. (Egyébként Hamilton felesége Leigh Brackett, ki ne emlékezne Rhiannon kardjára??)Néhány kép befejezésül az eredeti Captain Future-ről, természetesen továbbra is a retro jegyében.

Krio-aritmetikus hajtómű, tehetetlenség-semlegesítő, demarchista-társadalom, hipometrikus fegyverzet.

Csak néhány kiragadott koncepció a brit hard SF egy nálunk kevéssé ismert képviselőjétől, Alastair Reynoldstól. A skót úriember viszonylag új név az angol nyelvű SF-palettán; első könyve a Revelation Space 2000-ben jelent meg a Gollantznál. (Többek között az SF-masterworks sorozat kiadója) Reynolds úrral való ismeretségem egy pécsi indíttatású könyvesbolt lánc egyik áruházban kezdődött, ahol az idegen nyelvű könyvek között kiszúrtam az imént említett Revelation Space-t. Kellemes csillivilli paperback, amolyan jófajta ponyvakinézettel. Amikor megvettem éppen valami jó kis agyatlan űroperára vágytam, és első ránézésre nem is tűnt másnak, egészen addig, amíg neki nem álltam olvasni.

Jól felépített, szórakoztató, tudományos igényű történet bontakozott ki előttem, melynek egyetlen hibájaként az angolszász országokban manapság divatos eltúlzott terjedelmet éreztem. Különösen tetszett az átgondolt, kicsit nyomasztó univerzum, ahová a történetet  - és még négy másik könyv sztoriját is - helyezte.

Emberek: A világ, amit azóta a Revelation Space univerzumnak neveznek, több szempontból is tudott újat hozni a zsáneren belül. Az emberiség közeljövőjétől, kb. 2300-tól  40 000-ig húzódik az idővonal, de mindegyik regény 2400 és 2800 között játszódik, néhány utalással a távoli jövő történéseire. Az emberiség túllépett a nemzetállamok korszakán, de továbbra is egymástól markánsan elkülönülő frakciókra osztott. Ezek tulajdonképpen az emberi fejlődés különböző lehetséges irányait képviselik.  A legfontosabbak közülük:  1. Demarchisták, a demokratikus anarchia gyakorlói. Technológiailag az egyik legfejletteb társadalom. A demarchiát egy implant révén tartják fenn, ami folyamatosan interjúvolja tulajdonosa tudatát a demarhisták életét érintő bármely kérdésben. Törvények így nincsenek, csak az implantok által összesített vélemény. 2. Conjoinerek (Összesítők, Egybegyültek stb.?) Szintén rendkívül fejlettek technológiailag. Társadalmuk leginkább egy kaptár társadalomra emlékeztet, ahol az emberek egyesített tudata irányít. Éppen ezért szinte soha nem mutatkoznak egyedül. Maguknak való népség.  Itt is implantok játszanak szerepet,amivel egymás közös tudatmezejéhez kapcsolódnak.  3. Ultrák. Nem alkotnak társadalmat, titokzatos, szinte már aberrált társaság . Szinte minden tagjuk bizonyos fokig kiborgizálódott. Egész életüket az űrben töltik, fényölelő (Lighthugger) hajóikon. Céljaik ismeretlenek, de a többi embernépet lenézik. Ők a csillagközi közlekedés, kereskedelem, kommunikáció fő letéteményesei. Ami nagyon tetszett, hogy Reynolds mesterien ütközteti a különböző frakciókból származó szereplőket, akik számunkra furcsák, idegenek, de mégis nagyon emberiek. A RS könyvek egyik nagy erénye ez.

Fizika: Reynoldsról tudni kell, hogy nem alkalmaz olyan technológiákat, vívmányokat, amiket nem tart a nem túl távoli jövőben lehetségesnek. Ugyanígy, a fizika törvényeivel ellentétes dolgok nála nem játszanak szerepet. Nagy örömömre szolgált, hogy itt nincsenek féregjáratok, hiperűr és egyéb finomságok. A RS-ben nincs fénysebesség feletti utazás, még a később feltűnő nagyhatalmú idegenek sem tudják áttörni ezt a határt.

Vívmányok: Sok érdekes ötlete van az írónak, ezek közül is a kedvencem a krio-aritmetikus hajtómű. Ez tulajdonképpen egy nem Neumann-elvű számítógép, egy kvantumkompjúter, mely matematikai absztrakciók futtatása révén helyi szinten felfüggeszti a termodinamika második törvényét, ezáltal hőt vonva el az univerzum egy lokalizált pontjáról. Ezzel hűtik a fénysebesség közeli meghajtásra képes hajtóműveket. Mindezt Reynolds olyan hihetően és láthatóan jól végiggondoltan fejtette ki, hogy jómagam egy ideje már várom, hogy az MIT valamelyik laborjában valaki fel is fedezze ezt a kis kütyűt. A másik favoritom az inercia elnyomó gépezet, melynek segítségével ellensúlyozni tudják a nagy gyorsulásokkol fellépő gyilkos g-ket. Ez mondjuk még inkább a fantasztikum témaköre, de Reynolds ezt is hihetően megmagyarázza, szó sincs a jó öreg sztártrek “trionikus energiafluktuációk okozta szubtéri időbuborék anomáliák…stb.”-ról. Amúgy a hollandiai ESA központban dolgozott több, mint tíz évig és foglalkozását tekintve asztrofizikus volt, amíg át nem nyergelt az írásra.

Idegenek: Van egypár nekem tetsző faj és/vagy civilizáció, melyek kellemesen szinesítik eme sajátságos világot. (Jórészt persze sötétebb tónusú színekkel.) A teljesség igénye és béna fordítási próbálkozások nélkül néhány példa:1. Shrouders - A neutroncsillagok körül “összehajtogatott” téridő réseiben meghúzódó, rejtőzködő faj. 2. Pattern Jugglers -  Az emberek által lakott űr néhány bolygóján fordulnak elő. Az egész planétát beborító félintelligens óceán, maga a faj. Hogy kerültek egyik bolygóról a másikra, mennyire elterjedtek a világegyetemben senki nem tudja. 3. Nestbuilders - Rovarszerű faj, az emberekénél jóval fejlettebb technológiával. A faj amúgy nem értelmes már, de ösztönszerűen használják a korábban általuk teremtett technikát. 4. Inhibitors - ősrégi poszt- intelligens faj, fő céljuk a Galaktika és az Androméda-galaxis összeütközésekor bekövetkező kataklizmakövetkezményeinek csökkentése. Ezen tevékenységükben olykor egész fajokat áldoznak fel a nagy jó érdekében.

Történet, Stílus: Mivel inkább az univerzumról írok, nem szeretnék itt semmilyen történetszálba belekapaszkodni. Akinek felkeltettem az érdeklődését, és olvas angolul, az tegyen egy próbát. Alastair Reynolds emészthető stílusban ír, karakterei hihetőek, életszerűek és jól ábrázoltak, bár olykor rendkívül idegenek. Így sokszor nehéz azonosulni a főszereplőkkel, akiknek gondolkodásmódjuk néha nagyon különbözik a miénktől. A történetek akciódúsak, kellemes sodrásuk van, bár olykor lassan épül fel a konfliktus. A narráció végig száraz, tárgyilagos, nem foglal állást. A háttérben viszont szép lassan kibontakozik a különböző filozófiák és értékrendek ütközése által definiált világ. Amit nem szerettem: Reynolds hajlamos hihetetlenül részletes és precíz környezetleírásokba bonyolódni, amik engem idegesítettek, mivel teljesen feleslegesnek éreztem őket. Olykor a kevesebb műszaki vagy természettudományos affinitással rendelkező olvasó számára kicsit sok a tudományos infó.

A RS világban jelenleg öt könyv játszódik, ezek: REVELATION SPACE (2000), CHASM CITY (2001), REDEMPTION ARK (2002), ABSOLUTION GAP (2003) és THE PREFECT(2007). Revelation Space, Redemption Ark és Absolution Gap egy laza trilógia, közös szereplőkkel. A másik két könyv teljesen különálló, egyedi sztori. 

Összességében egy nem kifejezetten könnyen olvasható, egyedi hangulatú, tudományos igénnyel megírt SF - ről van szó. Akit idegesítenek pl. Banks habkönnyű történetei, azoknak jó eséllyel tetszenének ezek a könyvek. Nincs itt szó Lem által kutatott mélységekről, empátiáról, ettől függetlenül az utóbbi években általam olvasott brit scifi művek közül a Reynolds által elémtárt világ fogott meg legjobban. Talán azért is lehet ez, mert mind a technológiai, mind pedig a társadalmi állapotok félreérthetetlenül a mi jelenünkben gyökereznek, mégis újszerűek és elképesztőek, tökéletesen kimerítve ezzel a tudományos fantasztikum fogalmát.

(Ha valaki olvasott már tőle, írja má’ ide, hogy mit gondol, érdekelne. Megőrülök, ha nincs kivel megvitatni egy könyvet̷

Szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek nem basztatják egymást. Őszinték egymáshoz. Leszarják kinek milyen a bőre színe. Ahol nincs tettlegesség, csak jó szó. Ahol a lehetőségek azonosak mindenki számára.

Kurvára elegem van.

Raves volt olyan kedves ,és jól megmémelt, írnám már le zenei fejlődésemet. Jó van öreg, te akartad!

Na szóval. Kezdetben vala a Carmina Burana. Tudom, erős kezdés, de igazából nem nagyon volt más választásom. Apu folyamatosan ezt hallgatta Philips márkájú magnetofonján, meg a Bolerot, meg ilyeneket. Birtam azt a magnót olyan frankó ropogós gombjai voltak, amig szét nem bontottam…Miután ezért eléggé kikaptam, átnyergeltem a apu Polimer gyártmányú kazettáinak a szétcincálására. Ki tudja mennyi csodálatos zenét rejtettek azok a fekete-narancs hanghordozók. Ezeket mind megismerhettem volna. De nem. A magnó felkerült egy magasabb polcra és ott is maradt jó sokáig.

Egészen addig, amig Lacika (én) nem kapott egy aranyos 100 Folk Celsius kazettát, tele vidám gyermekdalokkal,mint pl. a Pom-pom vagy…na most több nem jut eszembe, de volt még egy aminek így volt a szövege, hogy aszongya: “…nincs jobb lány, mint a Dzsu-dzsú…”, vagy valami ilyesmi. Ez a korszakom kb. fél évig tartott, amikor ismét rábukkantam valamire:

A Boney M Nightflight to Venus című kislemezére, szigorúan bakelit formában. (Tessék figyelni az SF tematika milyen zsenge korban elkezdett nyiladozni… ) Na ez volt az én Disco-korszakom, gőzöm sincs hány éves voltam, akkor.

Átmeneti időszak: (Kb. 12(?) ) Ebben az időben olyan számokat hallgattam, mint a Sweet-től a Love is like Oxygen, vagy Mike Oldfield-től a Shadow on the Wall. Ja meg az Eddától a Hűtlen. Ezekről amúgy utólag tudom, hogy mik voltak, akor csak tetszettek és megvoltak valahogy a szüleimnek…(Mondjuk az Edda azért gyanús… ) Ezek a számok már tartalmaztak torzított gitár elemeket, amik meghatározták a zenei fejlődésemet a későbbiekben…

Aztán beköszöntött a Metál korszak. Először Scorpionst hallgattam, nagybátyám bakelitjén. Aztán szereztem Acceptet meg Judas Priestet, majd jött a Manowar. (A true metál istenségek, lol )  Ekkoriban nyomtam a C64-esemen a Bard’s Tale III c. RPG-t, aminek a fantasys közegéhez nagyon passzolt ezeknek az állatoknak a hősi metálja.  Aztán ekkor történt, hogy a Móni, aki a padtársam volt és a hetedikes lányok közül neki volt a legjobb melle, meg egyébként is a faterja volt a házmesterünk, de ez mellékes, na szóval a Móni jól lefikázta a Manowart, hogy mért hallgatok ilyen lágy zenéket. “Mé’ te mit hallgatsz?” - mondok. Mire Móni:”Hát Metallicát meg Slayert.”Erre én: “No akko’ aggyá má kölcsön” Aztán jól meg is szerettem, mármint a Slayert meg a Metallicát. Mónit nem. Csak egyszer megfogtam a mellét. De ez MELLékes. Sajnos Móni nyolcadikban már Obituaryt hallgatott, és azzal már tényleg nem tudtam mit kezdeni. Mer én akkor éppen Mosher voltam és csak Anthraxet hallgattam.

A gimis évek a zenei horizontom drasztikus kitágulását hozták, minden pénzem üres kazikra költöttem. A metál zenéket továbbra is (mai napig) imádtam, sok egyéb mellett nagy kedvencem volt a Queensryche meg a Paradise Lost, meg száz másik zene. ( Itt kell megjegyeznem, hogy egy irányzat van amit nagyon utáltam már akkor is: a glam. Bocs kiha̷ De ezek mellett rengeteg akkoriban “alteros”-nak hívott eggyüttes albumát hallgattam rongyosra. A teljesség igénye nélkül: Dead Can Dance, Sisters of Mercy, The Orb, Miranda Sex Garden, Front 242, Renegade Soundwave, Omalla, Fugazi,Frontline Assembly, The Violent Femmes, Einstürzende Neubauten. Magyarok közül Kampec Dolores, PUF. Ekkor ismertem meg a DM munkásságát is, ami soha nem volt bazi nagy kedvencem, mégis minden albumukat, remastereket, tributokat ismertem a Songs of Faith and Devotionnel bezárólag. Nekem Punk korszakom sosem volt, de egy lány barátom hatására nagyon megszerettem a Bad religiont, meg a Misfits-t is. Ezen korszak teljesen eltérő gyökerű zenekara még számomra a Pink Floyd, akiket tisztelek és szeretek bármilyen trottyos bácsikák is manapság, és akiket később volt szerencsém élőben látni a Divison Bell turné keretében. (És baszki kurva jók voltak, igaz akkor még tudtak járni, mégiscsak ‘94-ben volt̷ Szóval gimi zanzásítva ennyi. Ja a gimis Hair korszak lemaradt, de arra kár szót vesztegetni, jó film volt, sirattuk Burgert, utáltam Bukowskit, aztán két hét múlva már nem hordtam kockás flanelinget és inkább visszakerült a Misfits póló.
Aztán elkerültem USÁba, ahol megdöbbenésemre teljesen más zenéket hallgatnak, mint Európában. (Pl. fingjuk nem volt ki az a Take That ) Teljesen ki voltam akadva, hogy a szar Eagels nagyobb sztár volt, mint mondjuk a Beatles. Én az amerikai non-metal zenéket nagyon nem komálom azóta sem, de ettől függetlenül megismerkedtem és félig meddig meg is szerettem néhány tipikusan amerikai bandát. Ilyenek: Beautiful South, Styx, Moody Blues, Alan Parsons Project.  Na de. Épp amikor kinn éltem, akkor még dübörgött a Grunge. Én, mint hithű metálos ezt nem néztem jó szemmel, de azért a Pearl Jamet, Alice in Chains-t (már ha az grunge), Live-t azóta is imádom.Itt szedtem össze egy kevesek által ismert, teljesen idióta, de nagyon okos zenekar CD-it is: Ők a They Might Be Giants.

Az egyetem évei alatt inkább a meglévő zenék mélyítése zajlott, illetve kirándultam vissza az időben, és egy két olyan együttest is megszerettem, akiket kamaszkorom hajnalán “hülye diszkós” felkiáltással elvetettem: pl. Alphaville, Duran Duran. Ezek is szinesítették a palettát, majdnem mindenevő lettem eddigre. Albérlőtársam és barátom hatására az addig lenézett Bon Jovi munkásságát is megismertem, sőt megszerettem. Eközben igyekeztem képben maradni a legújab metál újdonságok terén egyre kevesebb sikerrel, mivel napjainkra már annyi ágra bomlott, és annyi crossover műfaja létezik.

Manapság szinte mindent meghallgatok amit korábban, és újabban megszerettem a ska és világzenei irányokat is. Sőt még a HC zenékre is odafigyeltem, kifejezetten szeretem például az Ignite-ot vagy azt Idorut. Sok egyedi előadót is hallgatok akiket nehéz besorolni, legprominensebbek talán Björk, Emiliana Torrini, Heather Nova, Tori Amos. Nem írtam le a nevüket pedig régóta és nagyon szeretem: Faith No More, RHCP, Nevermore.

Mégis, ha valaki azt kérdezni tőlem, hogy van-e kedvenc zenekarom, akkor egyértelmű a válasz: New Model Army, már vagy tíz éve. Már egy ideje tervezek róluk egy postot, mert itthon kevéssé ismertek, holott megérdemelnék; óriási hangulatú és szövegvilágú, kompromisszum nélküli, őszinte zene.

Végül emlékezzünk meg azokról az irányzatokról is, amiket mai napig nem tudok meghallgatni, tolerálni, sőt kifejezetten idegesít és utálom: 1. Lakodalmas, 2. Reggae, 3. Soul

…egy még meg nem született könyvismertetőhöz.

Most olvasom Slonzewskitől az Elysium lányát, és annyire tanácstalan vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban…nagyon. Egyik pillanatban tetszik, másik pillanatban utálom. Valahogy van benn valami, ami arra késztet, hogy újra meg újra felvegyem és folytassam az olvasását, miután már többször undorral félreraktam. Ilyen könyvélményem még nem volt. Olyan fura.

Kb. felénél vagyok, ha végeztem és kicsit leülepedett, akkor jelentkezem.

Valaki elolvasta már?