Starchild

China Miéville nevével először a Perdido pályaudvar kapcsán találkoztam, mely könyvvel több ízben szemeztem, de végül sosem landolt a kosaramban. Talán a furcsa név, esetleg a cím, amiről egy dél-amerikai nagyváros zsúfolt pályaudvarára asszociáltam, nem tudom. Aztán több fórumon, többek között itt az SFblogson is, rengeteg pozitívumot olvastam Miéville könyveiről, úgyhogy végülis beszereztem a Galaktikánál tavaly ikerkötetben megjelent Armadát.

Enyhe Spoiler Alert!

A regény központi karaktere Bellis Coldwine, nyelvésznő Új-Crobuzon városából. Az ő sorsán keresztül bontakoznak ki a háttérben a történetet mozgató erők, ő az, aki minden fontosabb szereplővel akarva-akaratlan kapcsolatban áll, és legtöbbször ő a nézőpontkarakter is. Bellis a könyv elején menekül, egy új-crobuzoni hajó utasaként próbál korábbi élete titkaitól minél távolabb kerülni. A hajót rejtélyes kalózok foglalják el, akik egy elképesztő, vizi járművekre épült városba viszik hősnőnket. A város, Armada, vezérei több különös tervet dédelgetnek: Egy mítikus, hatalmas tengeri lény, egy avank megidézése a céljuk, mely tett - mint az később kiderül - csak az első lépés egy még nagyobb cél felé vezető úton, mely egyenesen a lehetőségek, a meg nem történt dolgok teljes uralására irányul… Innen az eredeti cím is (The scar - a seb) , mely a világon (Bas-Lag) tátongó hatalmas sebre utal, ahol a valószínűség és valóság törvényei felborulnak, és furcsa dolgok történnek. (Pl. a békésen pókerező matrózok kártyái a szemük láttára változnak át valami mássá) A végkifejlet végül eljuttatja a főbb szereplőket ehhez a Világsebhez, de azt már nem lőném le, hogy ott mi történik…

Lassan indul a könyv, ráérős hajókázással, mialatt a főbb szereplőket és kicsit a világot is bemutatja nekünk Miéville. Mire kezdtem volna elunni a dolgokat, és nem sokkal azelőtt, hogy a könyv félretételvel kapcsolatos első gondolatfoszlányok megjelenhettek volna agyamban, végre beindult a cselekmény. Innentől már volt annyi sodra, hogy végig fenntartsa az érdeklődésemet…

Nehéz megfogalmaznom bármilyen ítéletet a mű kapcsán. Tény, hogy számomra nehezen indult, és az is tény, hogy nem vagyok “elégedett” a befejezéssel sem. Ha egy könyv eleje és vége sem tetszik igazán, akkor bizony nem valószínű a pozitív benyomás. Mégis, itt és most kivételt kell tennem. A könyv döntő hányadát ugyanis valósággal faltam, márpedig régen volt már ilyen jellegű olvasmányélményem. Ennek két oka van: Egyrészt Miéville tud ÍRNI; nagyszerű mondatai, évezetes képei teljesen elvarázsoltak alkalmanként. Másrészt Bas-Lag világa teljesen “megvett” engem. Egy kifejezetten eredeti, rengeteg érdekes és meghökkentő ötletet, koncepciót felvonultató, rendkívül egyedi hangulatú közeg ez. Külön tetszett Armada részletes bemutatása, szövevényes politikai-gazdasági-társadalmi viszonyainak leírása és ezek interpolációja. (Pl. Armada egyes “tartományait” sodrásoknak nevezik. Az egyik ilyen sodrás vezetője egy vámpír. Természetesen azt várnánk, hogy minden alattvalója élőholt lenne, de nem. Az emberek olykor vérrel adóznak uruknak, cserébe tökéletes közbiztonság és nyugalom az osztályrészük.) Általában szeretem a világteremtős dolgokat, és Miéville igazán nagyszerű munkát végzett e téren. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a Hyperiont olvastam; tudtam, hogy ez most valami különleges. Persze összességében felesleges egy élmény összetevőit kutatni; ha valaki kérdezi, annak azt mondanám, ez bizony egy jó könyv és nyugodt szívvel ajánlom bárkinek. Most már biztos, hogy elolvasom a Perdido pályaudvart is.

Szívesen nekiállnék kedvenc témáim egyikének, azaz a Galaktika könyborítók kritizálásának, de ezúttal semmi kivetnivalót nem találtam. Mindkét kötet ízléses, jó kézbe venni őket. Elsőre fel sem tűnt, hogy nemcsak a borítók színe eltérő, hanem a két kép is más.

A mű címén akartam még kekeckedni (The Scar).  Ebből ugye sehogy sem lehet Armada, akárhogy is nézem. De az is tény, hogy a kiadó vagy fordító által generált új cím semmivel sem rosszab, mint a régi…

Végül még egy téma, éspedig a könyv műfaja. Gondolom már történtek besorolási kisérletek, mindenesetre egyfajta enyhén sztímpank-fikció-fantázia-nemtudoménminek nevezém. Nem SF, egyelőre saját zsánerébe tartozik, amit úgy érzem hamarosan sokan fognak másolni. És ugye másolni csak a jókat szokás…

Párszor már raktam ki ide Gary Larson zseniális munkájából szemelvényeket (Itt és itt̷ Mivel ebben a forróságban másra nincs erőm és agyam, most is ezt teszem. Legalább a blog sem fülled be, és talán kedves olvasóim is értékelik ezt az idióta fekete humort…

Amúgy pedig holnaptól egy darabig nem leszünk, túrázunk, üdülünk, pihenünk…