Starchild

Hetek óta nem blogoltam, viszont sokat olvastam az utóbbi időben és nagy megelégedésemre igazán jó könyveket. Az első ezek közül Wolfgang Jeschke Cusanus-játszmája.

Mild Spoiler Alert!

Terjedelmes művet adott ki a Galaktika, attól a Jeschke-től, akinek eddig magyarul kiadott regényei, ha nem is nagyon, de tetszettek. Meg hát ő a német Kasztovszky, ugye… A Cusanus játszma a multiverzumok, az időutazás és az alternatív történelmet leíró történetek hármasa körül kering. A könyvet olvasva ebből jódarabig semmi nem derül ki, inkább egy nyomasztó disztópia bontakozik ki az olvasó előtt.

A történet főhőse Domenica, egy friss diplomás olasz botanikus lány, aki miközben munkát keres, próbál alkalmazkodni a XXI. század közepének elnéptelenedő, életveszélyes Rómájához. Végül sikerül elhelyezkednie egy rejtélyes velencei szervezetnél, melyet az időközben Salzburgba költözött Szentszék (is) pénzel. Idővel aztán kiderül, hogy a szervezetnél egy alagutat “ásnak” a múltba, és Domenica is időutazóvá avanzsál. Botanikusként feladata a középkorban még elterjedt, de a regény jelenében már rég kihalt növények magjainak a jelenbe szállítása. Hosszas kiképzések, számomra kicsit unalmas magánéleti epizódok után végül eljut a XV. századi Köln városába, ahol sorsa akaratlanul is összefonódik a korát megelőző gondolkodó, Nicolaus Cusanus püspök sorsával.  A múltbeli sokféle érdekes vagy akár borzalmas tapasztalás után Domenica végül visszajut a jelenbe, ahol szép lassan ráeszmél, hogy ő nem olyan, mint az őt körülvevő emberek.Ez a tény elvisz minket a nem is olyan meglepő, de azért elegáns végkifejlethez. (Ami azért, lássuk be, inkább sejtetés. Valamiért Jeschke szereti az ilyen furcsa könyvlezárásokat…lásd A teremtés utolsó napja.)
Ráérős tempóban ismerjük meg a főbb karaktereket, a világot amibe beágyazódva próbálják élni életüket. Már az első kötet közepe táján járunk, amikor elkezd komolyan felsejleni előttünk, hogy miről is van szó, és mire megy ki a játék. Ez a “sebesség” végig jellemzi a művet, de - leszámítva pár kevésbé lényeges epizódot - egyáltalán nem zavaró. Apropó a világ. Maga a történet semleges kicsengésű, amolyan “jó hát ez van a Földön, ilyenek vagyunk mi emberek, de az idő teljességéhez képest ez semmi” kicsengése van. Viszont a Jeschke által megfestett közeljövő Európája több, mint lehangoló. Embervadászatra kitenyésztett, intelligens, génmódosított kutyák, a délről áradó szegény tömegek elől fallal és fegyverrel elzárkozó gazdag észak (tiszta Keringés), faji alapokon szerveződő halálbrigádok, dekadens “motoros-banda szerűségek.” Egy nukleáris katasztrófa miatt elnéptelenedő Németország, elzárkozó, elitista Ausztria (ők most is azok… ) stb. (Ja, itt végre mi magyarok is a “nyertesek” oldalán állunk, több utalás is van a gazdag magyarokra illetve Róma kincseinek Budapestre szállítására.) Szerintem az iró egyfajta perverz örömet lelt ennek a világnak a megalkotásában, ami soha nem tolakszik előtérbe, de végig ott van a történések hátterében, nyugtalanítóan. A szerző által kitalált események és technológiai vívmányok jól belesimulnak a korba, a hatásuk logikus, hihető. Mindig is értékeltem, ha az irói interpoláció hiteles, és itt ebben nincs is semmi hiba.

Az időutazás fizikája érthető, bár nem tudom felmérni, hogy mennyi valós alappal bír. Valószínűleg nem túl sokkal. Mindenesetre pozitívum, hogy nem egy csillivilli masinában ülnek az utazók, ahol csak beállítják a céldátumot aztán puff!, már ott is vannak. Nem, itt szinte semmilyen kontrollal nem rendelkeznek az időfolyam felett, hanem bizonyos, az időben oda-vissza rohangáló részecskék (solitonok) hullámait próbálják meglovagolni. Bizony olykor előfordul az is, hogy évtizedekkel odébb kerülnek a múltba szállított ügynökök. Jeschke egyik szereplője szájába adva fogalmazta meg legjobban a dolgot: olyan, mint mikor egy kóbor kutya lekerül a metróba, és betéved az egyik szerelvénybe. Az elviszi a következő állomásra, de szerencsétlen kutya attól még nem tud metrót építeni.

Említést érdemelnek még a középkorban játszódó fejezetek, melyek korhűsége szintén átlag feletti. Ezt persze nem lévén időutazó, nehezen tudom megítélni, de mégis az iró realista sorait olvasva kedvet kaptam egy jófajta történelmi regényhez. Az emberek lassabb tempóban élnek, tetvesek, meztelenül alszanak egymás hegyén-hátán, a kölni egyetem vezető tudósainak ignoranciájától és bigott vallásosságától ökölbe szorul az olvasó keze.  Ez a mű egyik erőssége, képtelen voltam lerakni a könyvet addig, míg Domenica vissza nem jutott a jelenbe.

Jeschke száraz, sallangmentes stílusban ír,könnyű olvasni. Ugyanakkor látszik, mennyire szereti a karaktereit, akik megrajzolására - még a mellékszereplőkre is - különös hangsúlyt fektet. Ez néha kicsit talán, zavaró, de ez gondolom ízlés kérdése is.

Mikor befejezek egy könyvet, akkor gyakran elmélázok, hogy vajh miről is szólt az iménti olvasmányom. Itt, és ez nem feltétlenül dícséret a szerző irányába, nem volt könnyű dolgom megállapítani mindezt. Mindenesetre az időutazások és buborékuniverzumok, meg a téridőben közlekedő különleges lények ellenére, amiket a két kötet felvonultat, úgy érzem a Cusanus-játszma az emberi természet sötét oldaláról szól.

Nem korszakos mérföldkő, de precízen összerakott,jól megírt, elgondolkodtató és minőségi olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki bírja, ha egy könyvet nem a sztori visz a hátán.

______________________________________________________

Kiegészítés:

Sajnos nem tudok elmenni szó nélkül a fülszöveg mellett, íme:

“Wolfgang Jeschke, minden idők egyik legjobb német SF-szerzője már többször bizonyította tehetségét (A teremtés utolsó napja, Midas), ezúttal azonban megmutatja, hogy a rejtélyekkel és intrikákkal teli történelmi krimik terén is könnyedén maga mögé utasítja az írótársakat.

“A középkor és a közeli jövő közt ugráló cselekmény egy olyan egyházi és tudományos összeesküvés szálait boncolgatja, ami a Da Vinci-kódot idézi. Csakhogy Wolfgang Jeschke sokkal jobb író Dan Brownnál.” - Hannes Riffel, Alien Contact Magazin Kurd Lasswitz-díj 2006″

A könyvnek kb. annyi köze van a történelmi krimikhez és az Abbé titkát szemérmetlenü l lenyúló Dan Brownhoz, mintha egy Lem könyv borítóján Superman szerepelne. Nem tudom, miért kell ezt.