Starchild

Hetek óta nem blogoltam, viszont sokat olvastam az utóbbi időben és nagy megelégedésemre igazán jó könyveket. Az első ezek közül Wolfgang Jeschke Cusanus-játszmája.

Mild Spoiler Alert!

Terjedelmes művet adott ki a Galaktika, attól a Jeschke-től, akinek eddig magyarul kiadott regényei, ha nem is nagyon, de tetszettek. Meg hát ő a német Kasztovszky, ugye… A Cusanus játszma a multiverzumok, az időutazás és az alternatív történelmet leíró történetek hármasa körül kering. A könyvet olvasva ebből jódarabig semmi nem derül ki, inkább egy nyomasztó disztópia bontakozik ki az olvasó előtt.

A történet főhőse Domenica, egy friss diplomás olasz botanikus lány, aki miközben munkát keres, próbál alkalmazkodni a XXI. század közepének elnéptelenedő, életveszélyes Rómájához. Végül sikerül elhelyezkednie egy rejtélyes velencei szervezetnél, melyet az időközben Salzburgba költözött Szentszék (is) pénzel. Idővel aztán kiderül, hogy a szervezetnél egy alagutat “ásnak” a múltba, és Domenica is időutazóvá avanzsál. Botanikusként feladata a középkorban még elterjedt, de a regény jelenében már rég kihalt növények magjainak a jelenbe szállítása. Hosszas kiképzések, számomra kicsit unalmas magánéleti epizódok után végül eljut a XV. századi Köln városába, ahol sorsa akaratlanul is összefonódik a korát megelőző gondolkodó, Nicolaus Cusanus püspök sorsával.  A múltbeli sokféle érdekes vagy akár borzalmas tapasztalás után Domenica végül visszajut a jelenbe, ahol szép lassan ráeszmél, hogy ő nem olyan, mint az őt körülvevő emberek.Ez a tény elvisz minket a nem is olyan meglepő, de azért elegáns végkifejlethez. (Ami azért, lássuk be, inkább sejtetés. Valamiért Jeschke szereti az ilyen furcsa könyvlezárásokat…lásd A teremtés utolsó napja.)
Ráérős tempóban ismerjük meg a főbb karaktereket, a világot amibe beágyazódva próbálják élni életüket. Már az első kötet közepe táján járunk, amikor elkezd komolyan felsejleni előttünk, hogy miről is van szó, és mire megy ki a játék. Ez a “sebesség” végig jellemzi a művet, de - leszámítva pár kevésbé lényeges epizódot - egyáltalán nem zavaró. Apropó a világ. Maga a történet semleges kicsengésű, amolyan “jó hát ez van a Földön, ilyenek vagyunk mi emberek, de az idő teljességéhez képest ez semmi” kicsengése van. Viszont a Jeschke által megfestett közeljövő Európája több, mint lehangoló. Embervadászatra kitenyésztett, intelligens, génmódosított kutyák, a délről áradó szegény tömegek elől fallal és fegyverrel elzárkozó gazdag észak (tiszta Keringés), faji alapokon szerveződő halálbrigádok, dekadens “motoros-banda szerűségek.” Egy nukleáris katasztrófa miatt elnéptelenedő Németország, elzárkozó, elitista Ausztria (ők most is azok… ) stb. (Ja, itt végre mi magyarok is a “nyertesek” oldalán állunk, több utalás is van a gazdag magyarokra illetve Róma kincseinek Budapestre szállítására.) Szerintem az iró egyfajta perverz örömet lelt ennek a világnak a megalkotásában, ami soha nem tolakszik előtérbe, de végig ott van a történések hátterében, nyugtalanítóan. A szerző által kitalált események és technológiai vívmányok jól belesimulnak a korba, a hatásuk logikus, hihető. Mindig is értékeltem, ha az irói interpoláció hiteles, és itt ebben nincs is semmi hiba.

Az időutazás fizikája érthető, bár nem tudom felmérni, hogy mennyi valós alappal bír. Valószínűleg nem túl sokkal. Mindenesetre pozitívum, hogy nem egy csillivilli masinában ülnek az utazók, ahol csak beállítják a céldátumot aztán puff!, már ott is vannak. Nem, itt szinte semmilyen kontrollal nem rendelkeznek az időfolyam felett, hanem bizonyos, az időben oda-vissza rohangáló részecskék (solitonok) hullámait próbálják meglovagolni. Bizony olykor előfordul az is, hogy évtizedekkel odébb kerülnek a múltba szállított ügynökök. Jeschke egyik szereplője szájába adva fogalmazta meg legjobban a dolgot: olyan, mint mikor egy kóbor kutya lekerül a metróba, és betéved az egyik szerelvénybe. Az elviszi a következő állomásra, de szerencsétlen kutya attól még nem tud metrót építeni.

Említést érdemelnek még a középkorban játszódó fejezetek, melyek korhűsége szintén átlag feletti. Ezt persze nem lévén időutazó, nehezen tudom megítélni, de mégis az iró realista sorait olvasva kedvet kaptam egy jófajta történelmi regényhez. Az emberek lassabb tempóban élnek, tetvesek, meztelenül alszanak egymás hegyén-hátán, a kölni egyetem vezető tudósainak ignoranciájától és bigott vallásosságától ökölbe szorul az olvasó keze.  Ez a mű egyik erőssége, képtelen voltam lerakni a könyvet addig, míg Domenica vissza nem jutott a jelenbe.

Jeschke száraz, sallangmentes stílusban ír,könnyű olvasni. Ugyanakkor látszik, mennyire szereti a karaktereit, akik megrajzolására - még a mellékszereplőkre is - különös hangsúlyt fektet. Ez néha kicsit talán, zavaró, de ez gondolom ízlés kérdése is.

Mikor befejezek egy könyvet, akkor gyakran elmélázok, hogy vajh miről is szólt az iménti olvasmányom. Itt, és ez nem feltétlenül dícséret a szerző irányába, nem volt könnyű dolgom megállapítani mindezt. Mindenesetre az időutazások és buborékuniverzumok, meg a téridőben közlekedő különleges lények ellenére, amiket a két kötet felvonultat, úgy érzem a Cusanus-játszma az emberi természet sötét oldaláról szól.

Nem korszakos mérföldkő, de precízen összerakott,jól megírt, elgondolkodtató és minőségi olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki bírja, ha egy könyvet nem a sztori visz a hátán.

______________________________________________________

Kiegészítés:

Sajnos nem tudok elmenni szó nélkül a fülszöveg mellett, íme:

“Wolfgang Jeschke, minden idők egyik legjobb német SF-szerzője már többször bizonyította tehetségét (A teremtés utolsó napja, Midas), ezúttal azonban megmutatja, hogy a rejtélyekkel és intrikákkal teli történelmi krimik terén is könnyedén maga mögé utasítja az írótársakat.

“A középkor és a közeli jövő közt ugráló cselekmény egy olyan egyházi és tudományos összeesküvés szálait boncolgatja, ami a Da Vinci-kódot idézi. Csakhogy Wolfgang Jeschke sokkal jobb író Dan Brownnál.” - Hannes Riffel, Alien Contact Magazin Kurd Lasswitz-díj 2006″

A könyvnek kb. annyi köze van a történelmi krimikhez és az Abbé titkát szemérmetlenü l lenyúló Dan Brownhoz, mintha egy Lem könyv borítóján Superman szerepelne. Nem tudom, miért kell ezt.

Ez lehetne a magyar címe Peter F. Hamilton elképesztő méretű regényfolyamának, melyet angol nyelvterületen Night’s Dawn trilógiaként ismernek. (A meglehetősen bombasztikus című The Reality Dysfunction és Neutronium Alchemist, valamint a The Naked God alkotják. )

Legalább tíz éve már, hogy először találkoztam Hamilton nevével az Index megboldogult SF fórumán, ahol akkor merőben más néven voltam fenn… Itt ajánlották, mint a brit SF egyik új fenegyerekét, és megjegyeztem a nevét. Ezért, mikor jópár évvel később Londonban jártam, gyorsan meg is vásároltam az akkor elérhető műveit, ami aztán azt eredményezte, hogy a reptéren enyhén túlléptem a poggyász súly-limitet. Hamiltonról amúgy annyit, hogy bár itthon kevéssé ismert, attól még ő Nagy-Britannia legsikeresebb SF írója. (Jóval kétmillió fölött jár az eladott művei száma, ha ezt elosztjuk tizeneggyel - ennyi könyve jelent meg eddig - akkor még mindig egy olyan szám jön ki, ami jelenleg aktív hazai íróink összesített életművével van azonos dimenzióban…sajnos.) A Tuan nagyon helyesen nemrég kidobta a Földre hullt sárkányt, melyről még a Bookcrasher sem nyilatkozott negatívan… A Night’s Dawn egy korábbi trilógia, a kilencvenes évek elején íródott, és a történetben felvázolt teremtett világot hívják Confederation Universe-nek. Mindig is nagyon kedveltem ezt a teremtett világ “zsánert”, amennyiben az túlmutat a szokásos ponyvás SF kliséken. Azaz hihető, logikus, átgondolt és eredeti hátteret ad a történetnek, mely enélkül értelmét és hitelét veszítené, de legalábbis merőben más értelmet nyerne. Példának okáért Paul Atreides csak a Dűne univerzumban lehetett az aki, de mondjuk Luke Skywalker karaktere nem igazán változna meg egy tündérmesébe, vagy akár a Harry Potterbe behelyettesítve sem… Persze szeretem a SW univerzumot, de fenti kritériumomnak nem felel meg. A Konföderáció világa, ahol a három könyv játszódik, viszont annál inkább, szóval csapjunk is bele.

A könyvek története rendkívül szövevényes és összetett, rengeteg szereplőt mozgat, nagyon sok helyszínen. Hihetetlenül sokat megtudunk a világ történelméről, eszmerendszeréről, politikai-társadalmi viszonyairól, technikai vívmányairól. Minderre persze rengeteg időt és helyet hagy magának az író, hisz a három regény - ami tényleg egy történet háromfelé szedve - összesen 3600 oldalon hömpölyög. (Féltéglák, miniatűr betűkkel… ) Volt egy időszakom, amikor imádtam az ilyesmit, ha egy könyv jó volt, olvasás közben végig azt nézegettem, hogy “a francba, már mindjárt a felénél vagyok.” Na, itt minden mennyiségimádó olvasó szépen ki vagyon szolgálva. Több, mint egy hétig faltam mire végigértem, és akkor még egyetemista voltam… Egyébként nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is rendben van, de erről majd később.

A cselekmény annyira bonyolult és szerteágazó, hogy csak a legfontosabb dolgokat rögzítve is túllépné ezen bejegyzés kereteit. Egy mondatban azért összefoglalnám, ezzel vállalva, hogy örökre eltántorítok vele mindenkit a könyvek elolvasásától, ugyanis így elég gagyi: A huszonhetedik századi emberiség küzdelme, a beyondnak nevezett túlvilágról visszaszivárgó holt lelkek (pl. Al Capone, vagy a Bounty lázadója, Christian Fletcher) ellen.  Mondtam, hogy gagyi… Ezek a lelkek túlnyomórészt nem gonoszak, csak az évszázados-évezredes semmiben várakozásban megkeseredtek, degenerálódtak. Egy baleset folytán út nyílott nekik vissza a valóságba, és most ismét élni akarnak…

Ami tetszett: nincs igazából főszereplőnk, inkább elsődleges, másodlagos, sőt harmad és negyedleges karakterek vannak, akik sorsán és viszontagságain keresztül ismerjük meg az elképzelt jövő nagyívű eseményeit. Kicsit olyan, mint egy színes történelmi tabló. A töménytelen nézőpontnak persze meg van az a jellemző hibája, hogy egy fejezet leírja, mi történik éppen x-el, majd a kövekező fejezet z-vel, majd jön y és a,b, c, és mire visszaérünk száz oldallal később x-hez, már gőzöm sincs, hogy vele mi történt. Na de pár szót a világról:

A Konföderáció, ahol a cselekmény játszódik, tulajdonképpen az emberiség és még két másik értelmes faj által uralt mintegy kilencszáz naprendszer összessége. FTL, azaz fénynél gyorsabb utazás létezik, de a legjobb hajók sem tudnak egyszerre 15 - 20 fényévnél messzebb ugrani. A Konföderáció egy viszonylag laza szervezet, mely sok apró irányzat mellett otthont ad két uralkodó kultúrának: az “Adamist” (azaz Ádámtól eredő) és az “Edenist” (azaz “Édenista”… ) társadalmaknak. Ezek szimbiózisa, vagy inkább együttélése egyensúlyozza ki az amúgy nem túl összetartó emberi közösséget.

Adamist-kultúra:  “Tradicionális” emberek, akiknek életében fontos a hit és vallás, és akik elvetik az emberi és egyéb génmanipulációkat. Rendkívül fejlett gépi technológiával bírnak, testük és eszközeik tömve vannak “nanonicssal”, ami a nanotechnológia hamiltoni megfelelője. Űrhajóik fúziós hajtóművekkel szelik át az űr térségeit. Ők az emberiség expanzionistái, gyarmatosítói.

Edenist-kultúra: Ellentétben az Adamistekkel, ahol sok kisebb kormány és irányzat van egyidejűleg jelen, az Edenistek egy egységes társadalmat alkotnak. Egy telepátiához hasonló ún. “affinitás-háló” köti össze őket, melynek segítségével tökéletesen tudják gyakorolni a demokráciát, hisz minden fontos kérdésben mindenki szavazata számít és elvárt. Ez a totális döntéshozó mechanizmus a Konszenzus. Masszív genetikai módosításokkal operálnak, az affinitás képességét is így szerezték meg. Egy bolygó kivételével kizárólag hatalmas, gázóriások körül keringő élőhelyeken élnek, melyeket egy “biteknek” nevezett technológiával növesztenek. Ezek az állomások ezért élő és intelligens lények, minden Edenista szülei és védőangyalai. (kicsit olyan, akár Banksnél az Orbitálisok Elméi) Űrhajóik szintén élő, értelmes teremtmények, a “voidhawk” (vákuumsolyóm…? )-nak nevezett izék.  Testük bitek sejtjeiben olyan mezőt képesek generálni, mellyel mesterséges féreglyukakat nyitnak. Ez a megoldás sokkal kifinomultabb és gyorsabb, mint Adamist megfelelője. Az Edenistek abból élnek, hogy a gázóriások atmoszférájából bányászot He3-t adják el az emberiség többi részének. Ez ugye a fúziós technológia alapja.

Az Edenistek képesek emlékeiket haláluk előtt az élő űrállomásokba tölteni, és ezáltal egyfajta halhatatlanságot elérni. Amikor az első ilyen elme-transzferek megtörténtek, az Egyesült keresztény egyház feje, a Pápa, kitagadta a teljes Edenist közösséget. Ez érdekes vallási -filozófiai kérdésfelvetésekre ad lehetőséget, és az író nem is hagyja ki ezeket az alkalmakat. Bár ez olykor lefékezi az amúgy is ráérősen haladó történetet, mégis mindenképpen plusz pont jár érte, és kiemeli a hasonszőrű gigatörténetek közül.

Technológia: A Konföderációban használatos tecnológiák igen sokrétűek, olykor a kelleténél hangzatosabb nevük is van, de mindegyikkel találkozhattunk már más hard SF művekben. (Pl. nano és géntechnológia, kiborgizmus, torzitó és sztázis mezők, implantok, csillagpusztító fegyverek stb.) Mindettől függetlenül ezek a vívmányok jól illeszkednek a Hamilton által megálmodott világba, nem tűnnek elcsépeltnek és nem is öncélúak. Különös jelentőségű az antianyag használata, mely irtózatos pusztítóerejénél fogva a legszigorúbban tiltott és üldözött. Olyannyira, hogy maga a Konföderáció is az antianyag használatának maximális korlátozása és ellenőrzése végett jött létre. ( Az embernek óhatatlanul is az Európai Atomenergia Közösséggel való párhuzam ugrik be, legalábbis nekem… ) A világ legerősebb bűnöző-szindikátusai is az antianyag titkos gyártására jöttek létre. Az Adamist űrhajók, amennyiben antianyag hajtja őket, lepipálják még az Edenist sólymokat is.

Történelem: A napjainktól a történet jelenéig, a huszonhetedik századig eltelt dolgok jól dokumentáltak, a történetet olvasva szépen, elegánsan bomlik ki a világ történelmi háttere. Szeretem az ilyesmit, sokkal inkább, mintha százoldalas függelékből kellene kibogoznom ezeket az infókat. Mielőtt az utolsó fejezet utolsó mondatát elolvasnák, megtudhatjuk, hogy keletkezett az Edenist kultúra, miként zajlott a környező űr meghódítása vagy az emberiség első találkozásai más értelmes fajokkal. Pár szemelvény csupán: A Föld itt is létezik, bár már nem a központ. Ettől függetlenül gazdaságilag és katonailag is erős, dacára a tönkretett felszínnek és az élhetetlen atmoszférának. A nagy kirajzás pedig nem heterogén módon zajlott Hamiltonnál, hanem népcsoportonként, esetleg vallási közösségenként. A legtöbb világ a mai napig őrzi ezeket a jellegzetességeket. (Pl. Kulu, a technikailag legfejlettebb bolygó a mai napig túlnyomórészt japán etnikumú, de van csak feketék vagy csak buddhisták által lakott planéta is. ) Sajnos magyar bolygó ebben a világban sincsen.

Említettem a történetfolyam alapkonfliktusát, a túlvilágról (a beyondból) visszataláló lelkek és az élők harcát. Gondolom nem nagy spoiler, hogy a végére minden megoldódik, és az élők győzedelmeskednek. Tetszett Hamilton húzása, amivel mindezt kicsit más dimenzióba emeli: Egy másik, az embernél sokkal öregebb, passzív faj képviselője sejteti, hogy minden fiatal fajnál egyszer eljön a pillanat, amikor szembe kell nézni a saját beyondjával. Ha kudarcot vall, akkor óhatatlanul elpusztul, de ha megoldja a problémát, akkor - úgymond - egy szinttel feljebb léphet. Ez, és jónéhány utópisztikus utalás ad pozitív kicsengést az amúgy sötét tónusú regény(ek)nek. Egyébként is jellemző az irói álláspont:  Könyörtelenül elénk tárja az ember rengeteg hibáját, és láthatjuk, hogy hét évszázad múltán is ugyanolyan kicsinesek, közönyösek vagy éppen álnokok az emberek egymással és a környezettükkel, mint most. Mégis, érződik egyfajta óvatos optimizmus fajunk jövőjét illetően. Talán akkor sem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Hamilton az emberi fejlődés egy lehetséges és kívánatos útját az Edenist és Adamist ideák fúziójában látja.

Szivesen ajánlom mindenkinek ezt a trilógiát, aki szereti a logikusan és okosan felépített jövendő világokat, mélyen árnyalt és színes karaktereket, ezerszálú történetet némi filozófiával és humanizmussal megbolondítva.
Sajnos abban is biztos vagyok, hogy ezt a művet magyarul az életben nem látjuk majd nyomtatásban, a fent már említett bődületes terjedelem okán. Itthoni viszonyaink között ezt körülbelül kilenc darab 450 oldalaskötetben ( lenne vagy 35000 Forint) lehetne kiadni, az pedig minden lenne csak rentábilis nem.

Úgyhogy az angolul tudóknak marad három darab paperback féltégla, en block úgy 20 font értékben. (Annyit még hozzá tennék, hogy nem egyszerű olvasni. Egészen kacifántos angolsága van. Még Brinnel és Gibsonnal sem szőröztem ennyit.)  Kár. De a remény hal meg utoljára.

Update:

A féltégla témához egy illusztráció:

China Miéville nevével először a Perdido pályaudvar kapcsán találkoztam, mely könyvvel több ízben szemeztem, de végül sosem landolt a kosaramban. Talán a furcsa név, esetleg a cím, amiről egy dél-amerikai nagyváros zsúfolt pályaudvarára asszociáltam, nem tudom. Aztán több fórumon, többek között itt az SFblogson is, rengeteg pozitívumot olvastam Miéville könyveiről, úgyhogy végülis beszereztem a Galaktikánál tavaly ikerkötetben megjelent Armadát.

Enyhe Spoiler Alert!

A regény központi karaktere Bellis Coldwine, nyelvésznő Új-Crobuzon városából. Az ő sorsán keresztül bontakoznak ki a háttérben a történetet mozgató erők, ő az, aki minden fontosabb szereplővel akarva-akaratlan kapcsolatban áll, és legtöbbször ő a nézőpontkarakter is. Bellis a könyv elején menekül, egy új-crobuzoni hajó utasaként próbál korábbi élete titkaitól minél távolabb kerülni. A hajót rejtélyes kalózok foglalják el, akik egy elképesztő, vizi járművekre épült városba viszik hősnőnket. A város, Armada, vezérei több különös tervet dédelgetnek: Egy mítikus, hatalmas tengeri lény, egy avank megidézése a céljuk, mely tett - mint az később kiderül - csak az első lépés egy még nagyobb cél felé vezető úton, mely egyenesen a lehetőségek, a meg nem történt dolgok teljes uralására irányul… Innen az eredeti cím is (The scar - a seb) , mely a világon (Bas-Lag) tátongó hatalmas sebre utal, ahol a valószínűség és valóság törvényei felborulnak, és furcsa dolgok történnek. (Pl. a békésen pókerező matrózok kártyái a szemük láttára változnak át valami mássá) A végkifejlet végül eljuttatja a főbb szereplőket ehhez a Világsebhez, de azt már nem lőném le, hogy ott mi történik…

Lassan indul a könyv, ráérős hajókázással, mialatt a főbb szereplőket és kicsit a világot is bemutatja nekünk Miéville. Mire kezdtem volna elunni a dolgokat, és nem sokkal azelőtt, hogy a könyv félretételvel kapcsolatos első gondolatfoszlányok megjelenhettek volna agyamban, végre beindult a cselekmény. Innentől már volt annyi sodra, hogy végig fenntartsa az érdeklődésemet…

Nehéz megfogalmaznom bármilyen ítéletet a mű kapcsán. Tény, hogy számomra nehezen indult, és az is tény, hogy nem vagyok “elégedett” a befejezéssel sem. Ha egy könyv eleje és vége sem tetszik igazán, akkor bizony nem valószínű a pozitív benyomás. Mégis, itt és most kivételt kell tennem. A könyv döntő hányadát ugyanis valósággal faltam, márpedig régen volt már ilyen jellegű olvasmányélményem. Ennek két oka van: Egyrészt Miéville tud ÍRNI; nagyszerű mondatai, évezetes képei teljesen elvarázsoltak alkalmanként. Másrészt Bas-Lag világa teljesen “megvett” engem. Egy kifejezetten eredeti, rengeteg érdekes és meghökkentő ötletet, koncepciót felvonultató, rendkívül egyedi hangulatú közeg ez. Külön tetszett Armada részletes bemutatása, szövevényes politikai-gazdasági-társadalmi viszonyainak leírása és ezek interpolációja. (Pl. Armada egyes “tartományait” sodrásoknak nevezik. Az egyik ilyen sodrás vezetője egy vámpír. Természetesen azt várnánk, hogy minden alattvalója élőholt lenne, de nem. Az emberek olykor vérrel adóznak uruknak, cserébe tökéletes közbiztonság és nyugalom az osztályrészük.) Általában szeretem a világteremtős dolgokat, és Miéville igazán nagyszerű munkát végzett e téren. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a Hyperiont olvastam; tudtam, hogy ez most valami különleges. Persze összességében felesleges egy élmény összetevőit kutatni; ha valaki kérdezi, annak azt mondanám, ez bizony egy jó könyv és nyugodt szívvel ajánlom bárkinek. Most már biztos, hogy elolvasom a Perdido pályaudvart is.

Szívesen nekiállnék kedvenc témáim egyikének, azaz a Galaktika könyborítók kritizálásának, de ezúttal semmi kivetnivalót nem találtam. Mindkét kötet ízléses, jó kézbe venni őket. Elsőre fel sem tűnt, hogy nemcsak a borítók színe eltérő, hanem a két kép is más.

A mű címén akartam még kekeckedni (The Scar).  Ebből ugye sehogy sem lehet Armada, akárhogy is nézem. De az is tény, hogy a kiadó vagy fordító által generált új cím semmivel sem rosszab, mint a régi…

Végül még egy téma, éspedig a könyv műfaja. Gondolom már történtek besorolási kisérletek, mindenesetre egyfajta enyhén sztímpank-fikció-fantázia-nemtudoménminek nevezém. Nem SF, egyelőre saját zsánerébe tartozik, amit úgy érzem hamarosan sokan fognak másolni. És ugye másolni csak a jókat szokás…

Munkanélkülivé válásomnak hála, lassan kezdem ledolgozni a könyvespolcomon felgyülemlett tetemes, olvasatlan SF irodalmat. A könyvek felett hintáztatva tenyeremet elidőztem egy darabig Morgan Törött angyala felett ,de aztán a Helyet! Helyet! lett a befutó.

Ha Harry Harrison akkor humor. Könnyed, á lá Rozsdamentes acélpatkány. Fekete Á lá Bill, a Galaktika hőse. Intelligens, á lá Technicolor időgép. Legalábbis így emlékeztem. Ezt a régi prekoncepciómat törte most össze a Metropolis Média által kiadott Helyet! Helyet! (Jó a Halálvilág sem ez a kategória, de azt nem olvastam ugyanis képtelen vagyok a második részt megszerezni.)

Mild Spoiler Alert… Nos, ez nem az a feldobós, vidám történet, szögezzük le mindjárt az elején. A sztoriról túl sokat nem akarnék írni, de három főszereplőnk képviseli a három fő történetvonalat. Ezek a szálak aztán ahogy kell szépen egymásba kapaszkodnak, összetekeredve kígyóznak a végkifejlet felé, ahol is Harrison egy rozsdás bárddal lesújt, szépen elhessegetve a reményeimet, hogy a nagy nehezen megkedvelt főszereplők sorsa egy kicsit kevéssé lesz lehangoló. Apropó főszereplők. Nem könnyű őket megkedvelni, amúgy: Van egy darab kínai származású utcagyerekünk, nem túl okos, inkább szerencsés. Aztán van egy darab meggyőződéses zsarunk, aki rosszban van a főnökével. Végül egy darab gyönyörű lány, aki szigorú vallásos nevelésben részesült, mégis évek óta gazdag férfiak kitartottjaként éldegél.  Rajtuk, az életükön keresztül mutatja meg nekünk a szerző disztópikus vizióját. Nincs a szánkba rágva, de mégis érezhető, hogy nem lennének ők rossz emberek,…meg tulajdonképpen nem is azok, csak a világuk, környezetük miatt olyanok amilyenek. Ez az a “mi lett volna ha” érzés végig ott lebeg a háttérben, kesernyés ízt adva az amúgy sem geil történetnek… Nos, ők hárman az ezredforduló New York-jában élnek, ahogy azt az író a hatvanas években elképzelte.

Milyen is ez a város, ez a világ? Túlzsúfolt, feszült, büdös, szinte lakhatatlan. Az alapvető szükségleteket kielégítő javakból is hiány van. Az időjárás szélsőséges, hosszú hőhullámokat hideg, esős hetek követnek. Vizet, algakekszet (ez van kaja helyett) csak jegyre lehet kapni. Hús, sör, dohány egyedül a maffián keresztül szerezhető, a gazdag keveseken kívül mindenki másnak csak álom. A várost folyamatosan zsarolják az élelmét szállító farmerek, algatenyésztők és a vízvezetékeket olykor felrobbantó terroristák. Bármerre megyünk, az izzadt, hullámzó embertömegbe ütközünk. A létszámgondokkal küszködő rendőrség képtelen megfelelően harcolni a bűnözés ellen, szinte csak rendfenntartói feladatot látnak el. A külvárosokban pedig az éhező tömegek tízmilliói… Harrison feszes stílusban írja le mindezt. Nem alkalmaz semmilyen csillivilli odavissza korszakalkotó szerkezetet, csak lineáris, párhuzamos történetvonalaink vannak. A karakterek húzzák előre a sztorit, a környező világból épp annyit tudunk meg, amennyire szükség van. Bele is fért 200 oldalba… mégis tartalmas mű.

Nem lehet mondani, hogy az író túl sokat gondolna az emberekről. Itt valóban igaz a homo homini lupus kitétel. Az egyén, saját túlélése érdekében, mindig a közösség érdekei elé helyezi önnön érdekeit. A sok, közösségalkotásra képtelen egyed pedig magányos emberek tehetetlen tömegeként halad az elkerülhetetlen vég felé… Harrison nem sugallja mi lesz ez a vég, de sejtésekbe bocsátkozhat az olvasó… A boldogság pedig csak pillanatokra van jelen, és felette mindig ott lebeg az elmúlás. Általában ha egy könyv súlyosabb témakat boncolgat, akkor körbeszimatol az ember, hogy vajon hol áll a szerző ezen témák viszonylatában. HH meglehetősen elítélően “nyilatkozik” több ízben is az emberiség vezetőiről, egyértelműen őket téve meg a túlnépesedés legfőbb felelőseinek. (Még pontosabban: a születésszabályozást foggal-körömmel ellenző egyházakat…szerintem ez HH állásfoglalása. ) A könyvet befejezve több benyomás is rezonált bennem sokáig: de mind közül a legnyugtalanítóbb lenyomat az írányítás és értelem nélkül sodrodó, bamba embermassza képe volt.

A fordításról nem tudok rosszat mondani. Átjön a Harrisonra jellemző könnyed stílus, és egyszer sem kaptam fel a fejem félrefordított anglicizmusok vagy bicegő mondatok miatt.

…És végül. (Sóhaj) Erről már többször írtam, de nem lehet elmenni szó nélkül a borító milyensége mellett.  Volt egy tendencia, miszerint az első legendásan gagyi Galaktika Könyvborítók után egyre jobb lett a színvonal és végül kifejezetten tetszetős darabok is születtek. Hát ezzel most sikerült visszazuhanni a legbénábbak alá. Adjatok húsz percet és egy Photoshopot, és jobbat csinálok. Mint valami B-kategóriás, poszt-apokaliptikus, zombi-krimi-film plakátja. Se nem tetszetős, se nem ötletes. Ráadásul most vettem észre, hogy a könyv éle át van ragasztva. (Hö?!) Erre nincs mit mondanom. Azért kiváncsi vagyok mi rejtezik alatta. Biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, de nem bánnám, ha mondjuk az Agave tipográfusa átnyergelne a GK-hoz. A Dícséret mellé egy Ejnye a MM-nak. Vagy a GK-nak. (Ez a része nem tiszta előttem… )Na jó, az tény, hogy Helyet! Helyet! óta már sok könyvük megjelent és elég tetszetősek is. Bár nem éri el az Agave szinvonalát.  Félreértés ne legyen, öröm, hogy sok eddig hanyagolt író műve jelenik meg a GK/MM - nél, ez becsülendő. De ha már csinálunk valamit, akkor csináljunk jól.

Csak a sommázat maradt. Az elmúlt időszak egyik legjobb könyve volt számomra a Helyet! Helyet! Mint élmény ez már sokkal kevésbé igaz, hisz meglehetősen lehangoló a regény. A vége is kíméletlen, nem ad katarzist csak nyugtalanító gondolatokat. Nem szeretem a disztópiákat, de ezt a könyvet el kell olvasnia minden SF rajongónak. És nemcsak nekik…

Klisés dolog ez, de ismét bebizonyosodott, hogy a közhelyek legtöbbször igazak. Esetemben Robert Charles Wilson Tengelyéről van szó.

Se itt az SFportálon, se a Solárián nem olvastam semminemű negatív kritikát a Pörgésről. Úgy tetszik az emberek nagy részének, akárcsak nekem, nagyon tetszett. Nem is csoda: egy írni tudó író, nagyszerű ötletekkel,  egy lélegző világban játszodó okos történetet hozott össze, tele friss, élő karakterekkel.

Sajnos a Tengely több szempontból is kiábrándított.

Nyelvezetével, olvashatóságával nem is volt probléma. De minden más eléggé döcögött számomra. A szereplők elég sablonosak voltak, az egy marsi negyediket (Sulean Moi) leszámítva. Az apját kereső lány, és az otthoni zűrök elől elmenekült pilóta között nem éreztem semmi “kémiát” (buta anglicizmus, tudom) és végig olyasmi érzés kerülgetett, hogy “oké, ezek jó kis karakterek, de mintha a történet fölött lebegnének, nem passzolnak.” Legfőképp pedig a Feltételezettekkel való kapcsolatteremtésre “létrehozott” gyermek idegesített. Sőt kifejezetten utáltam, utoljára Gaius Balthar volt ennyire ellenszenves, a BSG-ból. Ez irói szándék szerint hatott-e rám, nem tudom. Mindenesetre az volt az érzésem végig, hogy kellett a történet miatt ez a szereplő, de nem tudta milyen is legyen, és ilyen semmilyen lett.

Apropó történet. Elég izzadtságszagú, na. A folyamatosan hulló hamu, mint a Feltételezettek maradványai vagy akár levedlett bőre nem rossz ötlet. De itt is a végén már úgy voltam, hogy jaj ne, már megint hamueső, unalmas oldalak következnek. Az Ötödik kor koncepciója, amit a vége felé megszellőztet, szintén okés, még ha kicsit sejthető is volt. Csak azt nem éreztem, hogy mindezzel akar valamit, nem volt semmi sodrása a sztorinak, sokkal inkább csak sodródott a történet, akár Wilson karakterei. Legalább három alkalommal álltam neki a könyvnek, mire eljutottam a számomra elég semleges befejezésig. Ennek legfőbb oka szerintem az alapvetően egyszerű, mégis széthulló történet. Nem volt semmi konfliktus, semmi katarzis. Csak vége lett. Ja, és a különleges ügynökös szál sem passzolt egy kicsit sem.
A Feltételezettekről: A Pörgés egyik nagy varázsa a Feltételezetteket körbelengő rejtély volt, sok egyéb dolog mellett. A Tengelyben egy-két dolog kiderül róluk, bár motivációik ugyanúgy sötétben maradnak. Sajna, az új infók nálam rontottak az összképen. Égből hulló por, fogaskerekek (!), intelligens gépek…nem. Lehet ebből még nagyon nagy durranás a következő kötetre, de akkor Wilsonnak ugyanazt a fantáziát és mesélőkészséget kell felmutatnia, amit a Pörgés esetében már megcsodáltunk.

Elképzelhető, hogy a közeljövőben megjelenő harmadik regény, más megvilágításba helyezi majd az itt vázolt eseményeket, történéseket és ezzel magával húzza ezt a történetet is. Remélem így lesz.

Átolvasva az eddig leírtakat, úgy tűnhet, hogy egyáltalán nem tetszett a könyv. Ez nem teljesen igaz. Egyszer elolvasni oké, nem egy Gépezet vagy Génszimfónia, amiknek egyszerűen nem tudtam elevickélni a végéig. Bár hazudnék, ha azt írnám, hogy nem csalódtam kicsit. Nem rossz iparosmunka ez, csak az a gond vele, hogy egy művész és nem iparos kezéből került ki.

Update!

Asterdroid blogján egy nagyban eltérő véleményt olvashat az érdeklődő közönség…

És ha jól tévedek Acélpatkány is kritikai érzéke lencséje fókuszába vette a művet…

…akárcsak Hackett.

Jóideje terveztem egy kis bejegyzést írni az utolsó ACS-ról. Bár már elég rég megjelent, az idei harmadik még várat magára, szóval egyelőre még aktuális vagyok.

A kiadvány a “Serpenyőben…avagy a globális felmelegedés lehetséges hatásai” alcímet viseli, sajnálatosan aktuális és sajnálatosan divatos témát járva körbe. Több kisebb cikk és esszé foglalkozik a klimaváltozással, kiváltó okaival, esetleges gyógyírjével. Olvashatunk környezetvédő körökről és természetvédő egyesületekről, zöld épületekről. Én most ezekkel nem foglalkoznék, bár környezettudatos egyénként (sic!) is kaptam új információkat.

A borító (Heim Attila?) sokkal jobb lett szerintem, mint a januári számé, de pl. a “szemetes” szám borítója ötletesebb.

Újdonság volt számomra az a pár képnovella, miket Varga József jegyez. Bár az én ízlésemnek nem voltak túl tetszetősek, olyan “régigalaktikás-szkifis” hangulatuk van, ezért passzoltak a kiadványba!

Lőrinczy Judit: A gyüjtőgető című novellája számomra az egyik kedvenc. Bár a végepoén sejthető, kellemes stílusban, szépen kibontott történet. Külön erénye, hogy a kis terjedelem ellenére nagyszerűen sikerült érzékeltetni a kiszáradt jövő és a környező világ hangulatát.

Sümegi Attila: Zsákmány c. írását olvashattuk a Galaktikában is, de én úgy döntöttem, hogy igenis az ACS-ben olvasom el, ha már a Galaktika nagysága nem méltóztatott háromnegyed évig nyilvánosságra hozni, hogy mi az ábra a pályázatukkal. (Bár állítólag nem rajtuk múlt, nem tudom̷ Tény, hogy Bradák Balázs képregényével “szerves” egységet alkot az írás, annak előzményét meséli el; jópofa dolognak tartom. (És ez is plusz a nagy G-hez képest.) Bradák Balázs képi világa nekem nem tetszik,de mindenesetre hangulatos. Azt mondják, ilyen kis terjedelmű írásoknál nem árt ha csattan a vége. Na, ez nem csattan, de mindenesetre a legfontosabb itt is nagyon ott van: a hangulat. Akárcsak Jud esetében, itt is nagyon tetszett, hogy pár odavetett mondatból sok minden kiderül a sivataglakók életéről és hitvilágáról. Azon filóztam egyedül, hogy miként lehet, hogy az Alföld elsivatagosodott, a Dunántúl pedig nem.

Jakab R. József műve szintén megjelent a Galaktikában, és a klímaváltozás egy másik lehetséges aspektusát veszi lencse alá. A tengerek megemelkedését. Illetve a nagy francokat. Ebben a történetben az ember van középpontban, minden más csak kulissza. Nekem ez is tetszett.

A Duruburumurut, melyet B.Kósa Katalin jegyzett, olvastam el legutoljára, még friss az élmény. Nos,nekem ez is tetszett…Olvastatja magát, gyorsan tudtam azonosulni a főszereplővel, de maga az SF rész számomra egy kicsit lapos…Illetve már az elején tudtam, hogy az lesz a vége ami, és végig imádkoztam, hogy ne legyen igazam, mivel nagyon jó kis írás lenne. De sajnos igazam lett.

Egy madár szemszögéből meséli el az emberek háttérbeszorulását Maruzs Éva Tájkép Hajnalban-ja. Kicsit olyan a szelídek megöröklik a földet feelingem volt, miközben olvastam.

Jud keretes szerkezetbe fogta a novellagyüjteményt, hisz a zárótörténet is az ő műve: Kiti-Kiti haragja. Kicsit kilóg, abban az értelemben, hogy inkább olyan misztikus, nem is tudjuk mikor játszódós sztori. De ez is egy nagyon “atmoszférikus szösszenet”, nekem valamiért ez jött be leginkább. Nem tudnám megfogalmazni az okát, csak és kész…

Az én írásom is szerepel a kiadványban amúgy, A tizenötödik címmel, de erről inkább nem írnék… Ez volt a második megjelent novellám egyébként.

Összegezve, kellemes és igényes olvasmány volt ez az ACS, jó lenne, ha széles körben elérhető lenne. (Széles kör = a magyar SF közönség) Bizonyítja, hogy vannak bőven a kánonon kívül is tehetséges, ha talán nem is túl gyakorlott SFírók, írópalánták. (A kánont kéretik pejoratív felhangok nélkül érteni.)

Azaz: Égi eszterga.

Még a novemberi SFblogs talin vettem meg a sci-fi mesterei sorozatban megjelent könyvet, ezzel teljessé téve a gyűjteményemet. Külön örömet jelentett, hogy mint kiderült Acélpatkány orra elől halásztam el…

…aztán eltelt fél év, mire végre kézbe vettem, de onnantól viszont hamar elolvastam, mert nehezemre esett letenni. Le Guin-től korábban a kiváló Sötétség bal kezéhez volt szerencsém, illetve tinédzserként elolvastam a magyarul megjelent Szigetvilág-könyveket is, amik nagy kedvenceim voltak letisztult, szerethető stílusukért és humanizmusukért.

Spoiler alert!

Az Égi Eszterga két főszereplője egy meglehetősen hétköznapi kétkezi munkás, George Orr és az őt kezelő pszichológus, Haber. Orr álmai olykor képesek megváltoztatni a valóságot, ezért hősünk minden módon próbálja elnyomni őket, nehogy valami kárt tegyen a realitásban. Haber először csak egy különleges pácienst lát Orrban, de ez hamar megváltozik. A saját maga által épített géppel hipnotizálja Orrt, és kezelésről kezelésre egyre jobban irányítja a férfi álmait.

Két fő vonulat határozza meg a történetet. Egyrészt a fő karakterek jellemfejlődése. Haber, a kicsit önelégült, mindazonáltal jó szándékú pszichiáter lépésrő-lépésre veszíti el realitás érzékét, ahogy egyéniségének sötétebb oldala fokozatosan teret nyer. Keserű iróniája a történetnek, hogy a páciensei szellemi jobblétéért küzdő orvos végül teljesen megháborodik.Orr esetében ebből sokat nem látunk, ő a könyv elején is ugyanaz a nyugodt, erős, kicsit mégis “jellegtelen” ember, akinek erejét éppen egyénisége mozdulatlansága adja.  Ugyanilyen marad a történet végkifejletéig, mélységében és nem változásában ismerjük meg őt. Meglehetősen éles a kontraszt az őrületében elvesző zseniális Haber és a jellemszilárdságát a másik széthullása közepette megőrző, középszerű Orr karaktere között.

A másik fő vonulat a kiinduláskor disztópikus világ és az azt követő realitások közötti értékkülönbség. Haber sugallatára Orr egyre optimálisabb, Utópia felé hajló világokat teremt, ám ezek a valóságok mégis egyre kevésbé tűnnek kívánatosnak és élhetőnek. Végül a túlnépesedett, napjaink problémáival küzdő világból egy sótlan “falanszterszerű” valami lesz, melynek Haber már-már diktátora. Különösen tetszett, ahogy az eleinte jó szándékú változtatások minduntalan Haber ellen fordulnak: fajgyűlölet nélküli világot kívánt, erre Orr álma minden ember bőrét szürkévé változtatta, kiirtva a különbözöség hordozta rengeteg értéket is. Azt kérte szűnjön meg a túlnépesedés, mire Orr egy gyilkos ragályt teremt, mely elpusztította az emberiség háromnegyedét stb. A könyv klimatikus vége, mikor Haber átveszi Orr képességét, majd álmai nyomán széthullik a világ, nos engem teljesen lenyűgözött. Orr a legvégén közbelép, de nincs hepiend, a valóság soha nem lehet már olyan, mint azelőtt…

Az érdekes szerkezetnek hála “disztópikus utópiák” (már ha létezik ilyesmi) egész sorát mutatja be Le Guin. Azt is mondhatnánk, hogy műfajilag ez egy poliutópia, esetleg multisztópia…

A könyv vérbeli SF a szó legnemesebb értelmében: az emberi lélek és társadalom fejlődésének kérdéseit boncolgatja egy ügyesen elmesélt történeten keresztül. Az emberi vágy, hogy kézben tarthassuk sorsunkat és befolyásolhassuk környezetünket végül elbukik az Orr által képviselt már-már taoista életfilozófián. Az irónő is érezhetően Orr pártján áll , mégsem foglal állást; a válaszok meglelését az olvasóra bízza. A narráció tárgyilagos, szinte száraz, mégis valahogy mélyen személyes. Mint Le Guin legtöbb könyvében, itt is elsősorban az emberen van a hangsúly, a környező világokból, idegen lényekből (mert azok is vannak) épp annyit látunk, ami feltétlenül szükséges.

Itt kell megemlítsem a mű egy másik erényét is: a terjedelmét. Semmi féltégla, felesleges leírások vagy lényegtelen mellékszálak. Bárcsak több ilyen terjedelmű, mégis tömény regény születne mostanában.

Azt hiszem, mostanra nyilvánvaló, hogy nekem tetszett a könyv. Ajánlom mindenkinek, tegyen vele egy próbát, ha még nem olvasta. (Ámbár ilyen biztos kevés van, hisz ezt a könyvet az SF nagy klasszikusai között tartják számon, jelentsen ez bármit. Mondjuk szerintem semmit, mert pl. Lois Mcmaster Bujoldról is ezt olvastam…ég és föld)

Itt is lehet olvasni a műről, Sikamlós Jim blogján.

Krio-aritmetikus hajtómű, tehetetlenség-semlegesítő, demarchista-társadalom, hipometrikus fegyverzet.

Csak néhány kiragadott koncepció a brit hard SF egy nálunk kevéssé ismert képviselőjétől, Alastair Reynoldstól. A skót úriember viszonylag új név az angol nyelvű SF-palettán; első könyve a Revelation Space 2000-ben jelent meg a Gollantznál. (Többek között az SF-masterworks sorozat kiadója) Reynolds úrral való ismeretségem egy pécsi indíttatású könyvesbolt lánc egyik áruházban kezdődött, ahol az idegen nyelvű könyvek között kiszúrtam az imént említett Revelation Space-t. Kellemes csillivilli paperback, amolyan jófajta ponyvakinézettel. Amikor megvettem éppen valami jó kis agyatlan űroperára vágytam, és első ránézésre nem is tűnt másnak, egészen addig, amíg neki nem álltam olvasni.

Jól felépített, szórakoztató, tudományos igényű történet bontakozott ki előttem, melynek egyetlen hibájaként az angolszász országokban manapság divatos eltúlzott terjedelmet éreztem. Különösen tetszett az átgondolt, kicsit nyomasztó univerzum, ahová a történetet  - és még négy másik könyv sztoriját is - helyezte.

Emberek: A világ, amit azóta a Revelation Space univerzumnak neveznek, több szempontból is tudott újat hozni a zsáneren belül. Az emberiség közeljövőjétől, kb. 2300-tól  40 000-ig húzódik az idővonal, de mindegyik regény 2400 és 2800 között játszódik, néhány utalással a távoli jövő történéseire. Az emberiség túllépett a nemzetállamok korszakán, de továbbra is egymástól markánsan elkülönülő frakciókra osztott. Ezek tulajdonképpen az emberi fejlődés különböző lehetséges irányait képviselik.  A legfontosabbak közülük:  1. Demarchisták, a demokratikus anarchia gyakorlói. Technológiailag az egyik legfejletteb társadalom. A demarchiát egy implant révén tartják fenn, ami folyamatosan interjúvolja tulajdonosa tudatát a demarhisták életét érintő bármely kérdésben. Törvények így nincsenek, csak az implantok által összesített vélemény. 2. Conjoinerek (Összesítők, Egybegyültek stb.?) Szintén rendkívül fejlettek technológiailag. Társadalmuk leginkább egy kaptár társadalomra emlékeztet, ahol az emberek egyesített tudata irányít. Éppen ezért szinte soha nem mutatkoznak egyedül. Maguknak való népség.  Itt is implantok játszanak szerepet,amivel egymás közös tudatmezejéhez kapcsolódnak.  3. Ultrák. Nem alkotnak társadalmat, titokzatos, szinte már aberrált társaság . Szinte minden tagjuk bizonyos fokig kiborgizálódott. Egész életüket az űrben töltik, fényölelő (Lighthugger) hajóikon. Céljaik ismeretlenek, de a többi embernépet lenézik. Ők a csillagközi közlekedés, kereskedelem, kommunikáció fő letéteményesei. Ami nagyon tetszett, hogy Reynolds mesterien ütközteti a különböző frakciókból származó szereplőket, akik számunkra furcsák, idegenek, de mégis nagyon emberiek. A RS könyvek egyik nagy erénye ez.

Fizika: Reynoldsról tudni kell, hogy nem alkalmaz olyan technológiákat, vívmányokat, amiket nem tart a nem túl távoli jövőben lehetségesnek. Ugyanígy, a fizika törvényeivel ellentétes dolgok nála nem játszanak szerepet. Nagy örömömre szolgált, hogy itt nincsenek féregjáratok, hiperűr és egyéb finomságok. A RS-ben nincs fénysebesség feletti utazás, még a később feltűnő nagyhatalmú idegenek sem tudják áttörni ezt a határt.

Vívmányok: Sok érdekes ötlete van az írónak, ezek közül is a kedvencem a krio-aritmetikus hajtómű. Ez tulajdonképpen egy nem Neumann-elvű számítógép, egy kvantumkompjúter, mely matematikai absztrakciók futtatása révén helyi szinten felfüggeszti a termodinamika második törvényét, ezáltal hőt vonva el az univerzum egy lokalizált pontjáról. Ezzel hűtik a fénysebesség közeli meghajtásra képes hajtóműveket. Mindezt Reynolds olyan hihetően és láthatóan jól végiggondoltan fejtette ki, hogy jómagam egy ideje már várom, hogy az MIT valamelyik laborjában valaki fel is fedezze ezt a kis kütyűt. A másik favoritom az inercia elnyomó gépezet, melynek segítségével ellensúlyozni tudják a nagy gyorsulásokkol fellépő gyilkos g-ket. Ez mondjuk még inkább a fantasztikum témaköre, de Reynolds ezt is hihetően megmagyarázza, szó sincs a jó öreg sztártrek “trionikus energiafluktuációk okozta szubtéri időbuborék anomáliák…stb.”-ról. Amúgy a hollandiai ESA központban dolgozott több, mint tíz évig és foglalkozását tekintve asztrofizikus volt, amíg át nem nyergelt az írásra.

Idegenek: Van egypár nekem tetsző faj és/vagy civilizáció, melyek kellemesen szinesítik eme sajátságos világot. (Jórészt persze sötétebb tónusú színekkel.) A teljesség igénye és béna fordítási próbálkozások nélkül néhány példa:1. Shrouders - A neutroncsillagok körül “összehajtogatott” téridő réseiben meghúzódó, rejtőzködő faj. 2. Pattern Jugglers -  Az emberek által lakott űr néhány bolygóján fordulnak elő. Az egész planétát beborító félintelligens óceán, maga a faj. Hogy kerültek egyik bolygóról a másikra, mennyire elterjedtek a világegyetemben senki nem tudja. 3. Nestbuilders - Rovarszerű faj, az emberekénél jóval fejlettebb technológiával. A faj amúgy nem értelmes már, de ösztönszerűen használják a korábban általuk teremtett technikát. 4. Inhibitors - ősrégi poszt- intelligens faj, fő céljuk a Galaktika és az Androméda-galaxis összeütközésekor bekövetkező kataklizmakövetkezményeinek csökkentése. Ezen tevékenységükben olykor egész fajokat áldoznak fel a nagy jó érdekében.

Történet, Stílus: Mivel inkább az univerzumról írok, nem szeretnék itt semmilyen történetszálba belekapaszkodni. Akinek felkeltettem az érdeklődését, és olvas angolul, az tegyen egy próbát. Alastair Reynolds emészthető stílusban ír, karakterei hihetőek, életszerűek és jól ábrázoltak, bár olykor rendkívül idegenek. Így sokszor nehéz azonosulni a főszereplőkkel, akiknek gondolkodásmódjuk néha nagyon különbözik a miénktől. A történetek akciódúsak, kellemes sodrásuk van, bár olykor lassan épül fel a konfliktus. A narráció végig száraz, tárgyilagos, nem foglal állást. A háttérben viszont szép lassan kibontakozik a különböző filozófiák és értékrendek ütközése által definiált világ. Amit nem szerettem: Reynolds hajlamos hihetetlenül részletes és precíz környezetleírásokba bonyolódni, amik engem idegesítettek, mivel teljesen feleslegesnek éreztem őket. Olykor a kevesebb műszaki vagy természettudományos affinitással rendelkező olvasó számára kicsit sok a tudományos infó.

A RS világban jelenleg öt könyv játszódik, ezek: REVELATION SPACE (2000), CHASM CITY (2001), REDEMPTION ARK (2002), ABSOLUTION GAP (2003) és THE PREFECT(2007). Revelation Space, Redemption Ark és Absolution Gap egy laza trilógia, közös szereplőkkel. A másik két könyv teljesen különálló, egyedi sztori. 

Összességében egy nem kifejezetten könnyen olvasható, egyedi hangulatú, tudományos igénnyel megírt SF - ről van szó. Akit idegesítenek pl. Banks habkönnyű történetei, azoknak jó eséllyel tetszenének ezek a könyvek. Nincs itt szó Lem által kutatott mélységekről, empátiáról, ettől függetlenül az utóbbi években általam olvasott brit scifi művek közül a Reynolds által elémtárt világ fogott meg legjobban. Talán azért is lehet ez, mert mind a technológiai, mind pedig a társadalmi állapotok félreérthetetlenül a mi jelenünkben gyökereznek, mégis újszerűek és elképesztőek, tökéletesen kimerítve ezzel a tudományos fantasztikum fogalmát.

(Ha valaki olvasott már tőle, írja má’ ide, hogy mit gondol, érdekelne. Megőrülök, ha nincs kivel megvitatni egy könyvet̷

Egy olyan témát szeretnék most körbe járni, mely szívemnek kedves, de fejfájással teli.

Valamikor elég rég, lehet még egyetemista voltam, betévedvén egy - talán pécsi - könyvesbolt ponyva részlegére, egy minden addiginál csúnyább borítójú könyv került a szemem elé. Mit került? Hívogató bugyikék borítójával, és piros betűivel majd kiégette a retinámat, azt lobogva felém: “Nehogy levegyél a polcról, nem vagyok rá méltó!” Miután kértem egy hegesztőpajzsot az eladóktól, újra szemügyre vettem ezt a nyomdaipari evolúciós zsákutcát. (És egyben elnézést kérek kreacionista olvasóimtól) Csak a perverz hajlamaim miatt, egyébként, mivel a kiadó amúgy láthatólag azzal a céllal adta ki a könyvet, hogy azt NE vegye meg senki. Semmi esetre sem akartam e szándékkal szembe menetelni, hát pár perces vizsgálódás után óvatósan visszahelyeztem eme kiadástörténeti kuriózumot a polcra.

Persze ha nem így néz ki a borító

hanem mondjuk így, akkor lehet, hogy ez a bejegyzés is okafogyott lenne.

Telt múlt az idő és úgy esett, hogy egy ismerősöm, aki olvasta angolul a Káli dalait, elkezdett áradozni Dan Simmonsról. A név ismerős volt, és másnap a könyvtárban megint megláttam, adtam neki egy esélyt. Nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy négy könyvet kellett kikölcsönöznöm, hogy a sztorit végigolvashassam…Az utóbbi évek legnagyobb hatású könyve volt számomra, elmerültem az ötletorgiában, tobzódtam a meseszövésben, a különböző karakterek különböző történeteinek változatos stílusában, a háttérben kibontakozó világban, és az egészet át meg átszövő szépirodalmi vonulatot is megszerettem. Nem érdekelt már, hogy négy kötetben kellett kiadni, gyatra borítóval stb.  Mai napig óriási Hyperion Cantos fan vagyok.

És akkor megtudtam, hogy van folytatás…

Az Endymion cirka 300 évvel játszódik a Hyperion eseményei után, természetesen ugyanabban az univerzumban, részben azonos szereplőkkel, de gyökeresen megváltozott társadalmi-politikai viszonyok között. Nagyon enyhe spojler vórning.

A Hegemónia már a múlté, a gondos-ellenséges MI-k nem hallatnak magukról, a technikai fejlettség meg sem közelíti a korábbit. A vezető hatalom az egykor jelentéktelen katolikus egyház  utódának, a Paxnak a kezében összpontosul, és fő világukról, a Pacemről uralják az emberiség által benépesített bolygókat. A Kitaszítottak most a Pax ellen vívják harcukat, egyre kevesebb sikerrel. Fénysebesség feletti utazás nem nagyon van. A pápa, a világ ura nem más, mint a Hyperionból megismert Lenart Hoyt, sokadszorra reinkarnálódva. A főszereplő, Raul Endymion egy általa elkövetett bűntett miatt menekülni kényszerül a Hyperionról, ahol találkozik egy titokzatos, különleges képességekkel megáldott lánnyal…Kettejük menekülése-utazása, pikareszk élménye a könyv központi cselekményszála. Ahogy Simmonstól megszokhattuk, rengeteg szereplőt mozgat sok idősíkon és helyszínen át, végig kézben tartva minden szálat. Az Endymion története amúgy jórészt lineáris, nyoma sincs a Hyperion Canterbury-mesék szerű szerkezetének. Amikor pedig letettük a féltégla méretű kötetet, csak meghajolhatunk a szerző előtt, aki az ég világon minden, még a Hyperionban nyitva hagyott kérdést elvarr, kezdve a labirintusvilágok létrehozásától, a Shrike célján át, egészen az Oroszlánok, Tigrisek és Medvékig.

Überfrankó egy könyv ez. Csak ajánlani tudom mindenkinek… …. …AKI TUD ANGOLUL!!!

Ezzel el is jutottam az alapkérdéshez. Miért nem olvashatjuk végre ezt a fantasztikusan jól megírt, kultikus és minőségi könyvet az anyanyelvünkön??

A hétvégén a Sárkánytűzben megtartott rendezvényen, amiről Raves írt egy tuti beszámolót, feltettem ezt a kérdést Villányi Pálnak, persze kevésbé színpadiasan. Elmondta, hogy a Cherubionnál máig nagy stócokban állnak az el nem adott kötetek ,és nem lát rá sok esélyt, hogy ők vagy bárki más kiadja ezt a könyvet a közeljövőben. Eléggé ledöbbentem, hisz egy ismert író, nagy többség által jónak nevezett művéről van szó. Persze nem szeretheti mindenki, de ha pl Miéville könyvei fogynak (tényleg:fogynak??) , akkor ezzel mi a baj?  Az általam kicsit túlzottan kifigurázott borító? A nagy terjedelem? Az ár?

Ennyire kicsi lenne a piac itthon? Clarke, Asimov könyveit megéri kiadni, egy azokkal minimum azonos szintet képviselő alkotás (szubjektív, persze) miért ennyire buktás?

A Tuan jutott eszembe akik Hamilton könyvével nagy fába vágták a fejszéjüket. Nagy terjedelem, kevéssé ismert író, ugyanez lesz a történet vége? (Ráadásul saját véleményem szerint Hamilton nem egy szint Simmonssal, de ez persze csak az én nézőpontom, miután átrágtam magam a Reality Dysfunction saga vagy 2000 oldalnyi szövegén) Az Agave a jelek szerint sikeresen befutatta Bankset Magyarországon. Simmonssal is működnie kéne a dolognak.

Persze sok itthon kevésbé ismert SF iró írt meghatározó könyveket, amiket jó eséllyel soha nem látunk itthon nyomtatásban. Másik nagy vesszőparipám David Brin Csillagdagálya, ami szintén népszerű itthon, tudtommal. Az Uplift-könyvek a fantáziadús és elgondolkoztató SF gyöngyei, mégsem vette senki sem a fáradtságot, hogy kiadja az első trilógia másik két könyvét. S akkor még nem beszéltem a nem angolszász scifi irodalomról.

Oké, most csak kesergek jobbra-balra, hisz nem igazán ismerem a hazai SF-Fantasy könyvkiadás dinamikáját, összefüggéseit. Csak bosszant, hogy nem Endymionok, Iliumok, Olymposok vannak a polcokon, hanem Starwars meg Starcraft (könyörgöm az egy számítógépes játék! Imádom,meg minden, de akkor is.) könyvek, halmokban.

Ha valakinek van ideje és kedve, kigobozhatná nekem mindezt. Megköszönném.

Raves és Nita is jó megdobott ezzel az SF ajándékozós témával, amit Onsai szabadított az SFblogger közösségre. Tekintve, hogy nagy barátja vagyok a különböző listáknak, sőt durván megerőszakolva a csodás latin nyelvet azt is mondhatnám, hogy listare necesse est, örültem a felkérésnek. Ugyanis mi más ez, mint a kedvenc könyveink listája karácsonyi csomagolásban. Sajna Onsai ötben korlátozta a könyvek számát, szóval ez így már keserves lesz…de azért lássuk:

1. Dan Simmons: Hyperion  -  Az a családtag kapná, aki imádja a műfajt megújító igényes scifit, ugyanakkor nem áll tőle távol az űropera sem. Ötletorgia, szépirodalmi igényű szöveg, klasszikus szerkesztés a la Chaucer vagy Bocaccio, citrom-díjas borító.Bár nem mai kiadvány, biztos, hogy beszerezhető, legalábbis Villányi Pál szerint, aki tegnap elmondta, hogy a Cherubionnál halmokban állnak ezek a könyvek. (Egyébként a Sárkánytűzben volt a rendezvény, ott hangzott el mindez, ahol összefutottam Onsai-al, Ravessel és végre Botonddal is̷

2. Lengyel Péter: Ogg második bolygója - Ezt a könyvet az a nem létező családtagom kapná, aki nem hiszi el, hogy régen is volt jó magyar science fiction. (Mellesleg a GFK-s kiadáson megdöbbentően jó a borító, akkoriban nagyon kilógott a többi közül.)

3. Asimov Izsák: A halhatatlanság halála - Ha lenne olyan ismerősöm, akinek Asimovról az Én, a robot jut eszébe, neadj’ isten az Alapítvány, annak kezébe nyomnám, az “Itt van barátom, olvasd oszt csönd legyen!” szavak kiséretében.

4. Douglas Adams: Dirk Gently Holisztikus nyomozóirodája ill. A lélek, hosszú, sötét teadélutánja - Ezt szerintem magamnak tenném a fa alá, ha még nem lenne meg. Okos, vicces, hangulatos olykor megható, plusz az elakadt kanapé überkirály esete, mint a  legfrankóbb háttérszál különdíjasa.

5. David Brin: Csillagdagály -  Ezt minden kedves érdeklődőnek, aki valaha megkérdezte, hogy honnan ered a nickem.
+ 1.  James Joyce: Ulysess - Az a kedves vitapartnerem kapná, aki szerint az SF nem más, mint ponyva, és nem képes se irodalmi, se morális értékek közvetítésére. “Jól van baz..eg, olvasd ezt!” Gondolkodnék még Solohov: Csendes Don c. művén is.

Ha van kedve és ideje, szívesen venném ha megosztaná velünk mit ajándékozna hazmat, Josy/Flesy/Signal és sangel, aki mostanában amúgy is sok ajándékot kapott…