Starchild

Háát jól eltűntem kedves naplóm…

Ilyen-olyan okokból kicsit hanyagolnom kellett a blogolást, szoláriázást az elmúlt másfél hónapban, de most Crei ismét a fedélzeten!

Ennek örömére úgy döntöttem felteszem ide egyik korábbi irományomat, ami amúgy a Karcon már jóideje fenn van. Én szeretem és remélem másnak is tetszeni fog. (Egyébként egy kedves karcos ismerőssel leveleztem ennek okán tegnap, innen a mersz̷ )

Az expedíció

Oorgh a három fényórányira tündöklő sárgásfehér csillagot nézte, és közben azon töprengett, hogy miért olyan különleges úti céljuk. A galaxisban milliószámra rajzottak a hasonló csillagok, és ebből a távolságból a körülötte keringő nyolc bolygó sem mutatott semmi olyan furcsaságot, ami indokolta volna a Szövetség immár negyed milliárd éve fennálló tiltását. Mégis volt valami az egyik belső planétán, ami miatt a Galaxis tizennégy értelmes faja előtt a rendszer zárva volt.

Oorgh tudta, hogy óriási megtiszteltetésben részesültek azzal, hogy őket küldték ide az 500 évente esedékes információgyűjtő akcióra. A csillagrendszer kapuit ilyenkor megnyitották, és a kiválasztott kevesek beléphettek belsőbb vidékeire. A tiltó szabályt – akárcsak a rendszert védő nagyhatalmú autonóm gépeket – még az Elsők hozták, és se Oorgh népe, se más nem akart dacolni vele.

A harmadik bolygó gyönyörű volt. Ebből a magasságból már kivehetőek voltak az egész világot beborító hatalmas kék óceán ölelte kisebb-nagyobb szigetek. Összterületük vetekedett a nagy sarki szárazulattal és az átellenes félgömb mérsékelt zónájában terpeszkedő két kisebb kontinensével. A hajó felől szemlélve épp akkor kelt fel a bolygó mögött annak ezüstös színű holdja; csupasz felszíne éles kontrasztot alkotott az alattuk keringő világ derengő atmoszférájával.

Az egész Galaxisban csak egy maroknyi ehhez hasonló planéta volt; az értelmes lények trilliói jórészt terraformált bolygókon éltek.
- Valami nincs rendben Oorgh! – Nnamuh volt a társa, és a két személyes expedíció tudományos vezetője.
- Adatbázisunk szerint a felszín harminc százaléka szárazföld. Saját méréseim viszont kevesebb, mint húsz százalékot mutatnak. Emellett a jégsapkák teljesen hiányoznak. De van más is: egy jel kivételével a teljes kommunikációs spektrumban csend honol.
- Honnan jön a jel?
- A sarki kontinens irányából.
- Tehát az Elsők bázisa a felszínre került – sóhajtotta Oorgh. – Nos rendben. Leszállunk a jel forrásához. Ezen a bolygón immár minden más érdektelen számunkra.

A bázis meglepően kicsinek bizonyult. Nnamuh csodálkozva jegyezte meg, hogy az Elsők - akiknek monumentális alkotásait a Galaxis minden szegletében fel lehet lelni - ilyen kis léptékben is tudtak építkezni. Az egyetlen bejárat persze így is sokszorosan túlméretezett volt a Tizennegyedik fajból származó Oorgh és Nnamuh számára.
Odabent hosszúkás csarnok fogadta őket. Jobbra tőlük, egyetlen hosszú vonalban, megvilágított sztázis fülkék álltak, belsejükben az örökkévalóságnak megőrzött különféle lények függtek. Lények, akikhez hasonlót még egyikük sem látott soha.

Balkéz felől, egy sokkal rövidebb sorban ugyanilyen fülkék sorakoztak, de ezek szellősebben álltak, és pontosan tizennégy volt belőlük. Ezekben már sokkal ismerősebb formákat láttak, de nem volt idejük jobban szemügyre venni őket, mert a fülkék mögötti félhomályban megrezdült egy árnyék. Hatalmas, lenyűgöző teremtmény bontakozott ki előttük.
- Egy Első! – Oorgh önkéntelenül felkiáltott, ahogy felismerte a legősibb űrjáró civilizáció méretes szárnyas gyíkra hasonlító képviselőjét.
- Így van, kedves Tizennegyedik. Bizony rég volt, hogy utoljára találkoztam valakivel a fajtádból. Üdvözöllek benneteket az Értelem Csarnokában. Bizonyára nem kérdések nélkül érkeztetek.
- Nos, valóban nem. – Oorgh gyorsan visszanyerte önuralmát. – A Szövetség soros ötszáz éves feltáró útjának vagyok a vezetője. A bolygón élő ígéretes faj megfigyelése a feladatunk. Illetve lett volna a feladatunk. Tudtunkra adták, hogy az egyik sarki jégtakaró alatt egy Első bázis van. Amennyiben jeleket fognánk erről a bázisról, akkor haladéktalanul le kell szállnunk, és eredeti küldetésünket meg kell szakítanunk. Azt is közölték, hogy ez a lehetőség felettébb valószínűtlen. Most mégis itt vagyunk.
- Igen, itt vagytok, mert a dolgok rosszul alakultak az elmúlt pár száz évben - szólt az Első, majd inkább magához beszélve folytatta: - Nagyon rosszul…
- Mi ez a hely, Első? – Nnamuh, akiben felülkerekedett a tudós, alig figyelt az Első szavaira, és már javában a legközelebbi sztáziskamrát vizsgálta.
- Ez itt, ez…ez egy Második? – Az átlátszó fülkében karcsú lény lebegett. Akárcsak Oorghnak és Nnamuhnak, neki is két-két lába és karja volt, de sokkal magasabb volt náluk és széles vállai fölött egy pár fehér tollas szárny emelkedett. Teste körül jól látható aura derengett, mintha a lény maga lett volna az őt beborító aranyszínű fény forrása. Soha senki nem látott még Másodikat, csak az Elsők elbeszéléseiből ismerték őket és legendás fajukat. Még az idők hajnalán megtalálták az energia alapú létezés kulcsát, és nem sokkal később levetették anyagi valójukat.
- Igen. Ő egy Második. Sok ezer eónnal ezelőtt hagytak itt minket, bár bizonyos értelemben még most is köztünk vannak. A többieket valószínűleg ismeritek. Itt, ebben a tizennégy tartályban van egy-egy példány az összes űrutazó fajból; az Elsőket pedig én magam képviselem. A saját sztázismezőm automatikusan kikapcsol, ha a bázis felszínre kerül, ezért beszélgethetek most veletek. Én felügyelem ezt a helyet, amit Értelem Csarnokának hívunk.
- És a másik sor? Ők kik vagy mik?
- Ők szintén elértek az értelem fényéig, de soha nem jutottak ki a világűrbe. Tudnotok kell, hogy a bolygó nem mindig vendégmarasztaló hely. Pár százezer évente eljegesedések és felmelegedések váltják egymást. A két szélsőséges állapotban csak egy társadalmilag és technológiailag egyaránt fejlett civilizáció tud életben maradni. Ők itt túl lassan fejlődtek, vagy túl gyorsan tört rájuk a soron következő jégkorszak. A menetrendszerű glaciálisok és felmelegedések elsöpörték őket. De itt, ebben a csarnokban, ők sincsenek elfeledve. Az Értelem ritka kincs a világegyetemben, de még annál is ritkább, mint ahogy azt gondoljátok.
- Ezt hogy érted, Első? – Nnamuh sejtette, hogy most valami olyasmit fog hallani, amit kevesen tudtak a Galaxisban.
- Feltűnt már neked, hogy az értelmes fajok mind hasonló keringési ciklusú bolygókat népesítenek be? Hogy mindannyian az oxigén, nitrogén és egyéb gázok ugyanolyan arányú keverékét lélegezzük be? Hogy mindünknek egyazon gyökerű a DNS-e? Sokan elméláztak már ezen, ahogy azon is, hogy az ismert űrutazó fajok - dacára minden különbözőségüknek - oly sokban hasonlítanak egymásra.
Oorgh tudta, értette, csak hinni nem akarta:
- Azt akarod mondani, hogy mind…mindannyian itt fejlődtünk ki? Mindannyian innen származunk, erről a bolygóról?
- Így van. Mi voltunk az Elsők és mi vagyunk, akik még emlékezünk az eredetre. Ez a planéta periodikusan eljegesedik, majd felmelegszik. A kettő közötti átmeneti időszakban olykor szárba szökik az Értelem. Csak azok a fajok lehetnek hosszú életűek, akik időben rálelnek az űrutazás útjára és kirajzanak a galaxisba. Ott aztán élettelen világokat tesznek lakhatóvá, és szép lassan elfelejtik, hogy honnan is származtak. Így tettek a ti őseitek is. Persze néhányan mindig hátra maradnak, és ők előbb-utóbb kihalnak, visszafejlődnek, esetleg idővel követik testvéreiket. Én pedig megőrzök egyet a hátramaradókból…

Nnamuh ekkor már az utolsó előtti fülkével szemben állt, és ismerős alakot látott odabent: Saját fajtájának egy képviselőjét. Alacsony kis lény, satnya törzs, vékony végtagok, szürkésfehér bőr, a testhez képest nagyméretű fej. Keskeny szája, orra alig látszott, hatalmas fekete szemeiben önmagát látta visszatükröződni. Egy darabig tisztelettel nézte néhai ősét, majd az utolsó sztázisfülkére pillantott:
- És ő? Ezt a fajt nem ismerem.
- Ők a legfiatalabb űrutazó faj: a Tizenötödikek. Miattuk jöttetek.
- Én azt hittem, hogy mi vagyunk a legfiatalabb űrutazó faj - most már Oorgh is ott állt az utolsó tartálynál, és valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal szemlélte a benne lebegő magas lényt, mely nagyon hasonlított a Másodikra, csak nem voltak szárnyai és valamivel robusztusabb volt annál.
- Tulajdonképpen ismét ti vagytok azok. A Tizenötödikek, - bár már elkezdték felfedezni a világűrt - sok szempontból még gyermekek voltak…
- Voltak?
- Igen. Megfontolatlanul, szinte csodálatra méltó leleménnyel mérgezték a bolygót, mire az ellenük fordult. Sok száz fajt sodortak a kihalás szélére, ezzel felborították az élővilág egyensúlyát. A légkörbe pumpált vegyületeik pár évtized alatt destabilizálták a bolygó hőháztartását, a tengeri áramlatok leálltak, miközben a jégsapkák olvadni kezdtek. A rohamosan csökkenő szárazföldön pedig egyre zordabb időjárás lett mindennapos. Amikor észhez tértek, már túl késő volt…A társadalmuk, a gazdaságuk összeomlott. Százmilliók haltak éhen, és a körülmények tovább romlottak. Azokban az utolsó napokban mégis majdnem győzni tudtak az elemek és a káosz felett, és kiérdemelték, hogy itt lehessenek. De végül mégis elbuktak.
- Milyen mélységesen szomorú vég egy értelmes fajnak – törte meg nagy sokára a beállt csendet Oorgh. – Kik voltak ők? Hogyan nevezték magukat?
- Embereknek hívták magukat.
Oorgh még egyszer rápillantott az idegen arcra. Nézte a szokatlan, apró szemeket, a nagy orrot, a különös szőrzetet a fejtetőn. Bár nem ismerhette arckifejezéseiket, gesztusaikat, most még is úgy érezte, hogy a lény – az ember – a büszkeség és a szégyen lehetetlen keverékével tekint rá a tartályból. Belenézett ezekbe a furcsa, mégis ismerős szemekbe, és csak annyit mondott még utoljára:
- Nyugodj hát békében, Ember!

Pár hétig filóztam, hogy írjak-e a Karcolat pályázatára. Vonzó volt a felütés, de aztán úgy volt, hogy hagyom a sunyiba. Aztán tegnap este rámtört valami reflex, minek eredményeképpen röpke négy óra alatt összeszórtam egy kis irományt. Az éjszaka félhomálya és a saját kómatózus állapotom annyira megszépítette, hogy be is küldtem. Mindezt a határidő lejárta után 3 perccel. Végülis nem lett szörnyű, de nem ártott volna neki pár nap pihi, majd újbóli elővétel… Mindegy azért volt egy jó estém! Akit érdekel:

Virtuális valóság

A fekete öltönyös férfi belépett a makulátlan tisztaságú terembe. A fehér mennyezet és fehér padló határolta térben kifejezetten olyan benyomást keltett, mint egy hómezőn vadászó fekete párduc. Nagyjából ennyire is illett oda, de ő erről láthatólag nem tudott, és ezért nem is zavartatta magát. Megkerülte a szabályos időközönként elhelyezett számítógépes munkaállomásokat, és ráérős léptekkel a helyiség távoli végében húzódó plexifalhoz sétált. A fal túloldalán, kényelmes high-tech fotelekben révedő alakok látszottak, fejükön túlméretezett (vagy nagyon ódivatú) napszemüvegre emlékeztető tárggyal.

- Melyikük Jimenez? - látszólag a plexiről visszatükröződő képmásának szólt a kérdés, mindenesetre a válasz nem onnan érkezett, hanem az egyik monitor mögül, ahol egy fehér köpenyes, borostás, elhízott alak terpeszkedett, valószerűtlenül nagy méretű szendvicset majszolva.

- Az a zsíros hajú, pattanásos, vézna gyerek. Éppen valami saját maga fejlesztette álomvilágban éli ki magát. Miért?

- Látni akartam, hogy néz ki a cég legzseniálisabb koponyája, akinek a piacvezető VR-masinánkat köszönhetjük, és aki - fájdalom - ma mindörökké elveszik a maga kreálta világban.

- Aha. Szóval így döntöttek a fejesek. Sejtettem, hogy ez lesz. Nehogy átcsábítsa valamelyik konkurens konglomerátum, mi? Arra nem gondoltak, hogy még mennyi mindent fejleszthetett volna nekünk?

- A lefülelt kommunikációjából arra következtettünk, hogy dobbantani akar máshová - az öltönyös undorodva figyelte, ahogy a szendvics-gigász pillanatok alatt eltűnik a kövér ember szájában.

- Értem. Mekkora barom. Itt mindene megvolt. Ő volt a kis retardált kakas a szemétdombon. Na mindegy. Jöjjön ide, megmutatom, hogy kell csinálni. Én ilyesmivel nem piszkolom be a kezem - megvárta, míg az öltönyös odaáll mögé, majd az imént felfalt szendvicstől zsíros ujjal mutogatni kezdett a képernyőn, minden újabb mozdulattal tekintélyes réteg szendvicsmaradványt felhordva a monitorra.

- Itt a neve látja? Ramón A. Jimenez. Ez a felirat mutatja, hogy online van. Ráklikkel a szétkapcsolás ikonra, akkor a rendszer majd figyelmezteti, hogy ez így nem szabályos, biztos-e benne. Maga megerősíti, hogy naná. Persze akkor kérni fogja egy első szintű technikus hozzáférési kódját. Na az lennék én, ideírom magának a kódomat. Így. De utána elfelejtse ám!

Aztán ez sem elég, mert egy igazgatótanácsi kód is kell neki. Gondolom azt adtak magának. Utána már csak még egyszer ráklikkel a megerősítés ikonjára, és a mi kis zseninkből pillanatok alatt zöldség lesz. Csak egy klikk és vége! Héé…

- Néha még annyi se kell - dünnyögte az öltönyös, miközben lecsavarta a hangtompítót 0,32-eséről. Egy darabig elmélyülten szemlélte a monitoron lefelé csordogáló, és a szendvicsdarabkákat komótosan körbefolyó vörös folyadékot, majd némi nehézség árán odébb gördítette a kövér ember maradványait, hogy odaférjen a billentyűzethez.

Ray Jamesonnak hívnak. Zsoldos vagyok. Az egyik legjobb és mindenképpen a legdrágább. Jó pénzért bármilyen munkát elvállalok. Információszerzés, testőrködés, védett személy kimenekítése, szabotázs, fejvadászat. Házi kedvenc mentése. Persze, nem csak a pénz miatt teszem, fontos az izgalom is. Nem mintha ez a mostani munkám különösebben izgalmasan indult volna.. Ki kell hoznom valami nagyfejű cabront egy szigorúan őrzött épületből. A régi lemez.

A külső kerítés, meg a riasztórendszer rutinmunka volt, mint mindig. Nem mondom a kutyákkal meggyűlt a bajom, mert véletlenül a szúnyogriasztót pakoltam a bevetési cuccok közé. A gáz spray jobban jött volna. Mierda occure, szétszórt vagyok, na. Próbáltam velük szót érteni, de rosszul beszélek kutyául, ők meg még csapnivalóbban ugattak emberül. Mivel az idő sürgetett, áttértem a testbeszédre és nemes egyszerűséggel leütöttem őket. Az épületbe a hátsó bejáraton jutottam be. A tévhittel, és a hülye James Bond filmekkel ellentétben ezeket mindig jobban őrzik, mint a főbejáratot. Nem tehetek róla, de ha egy ajtó felett meglátok egy exit feliratot, akkor ott be kell mennem. Azt hiszem, ezt hívják foglalkozási ártalomnak… Mindenesetre a két őrrel, akik itt teljesítettek szolgálatot jól elcsevegtem. Persze non-verbálisan. A biztonság kedvéért szúnyogriasztóval is lefújtam őket; nem venném a szívemre, ha összecsipkednék őket a moszkitók, amíg ájultan hevernek…

A ház alaprajzát természetesen már korábban memorizáltam, nem okozott gondot megtalálni az utat a célomhoz. Érdekes módon több őrrel nem találkoztam, így volt módom szemügyre venni az épületet belülről is. Hát ritka ronda, mondhatom. Sehol egy kedves gömbölyű forma, sehol egy otthonos sarok, egy léleknyugtató meleg szín. Felháborító, hogy nekem és a szakmabelieknek milyen mostoha körülmények között kell dolgoznunk. El is határoztam, hogyha itt végzek, megalapítom a szakszervezetünket.Sajnos, miközben az érdekképviseleti szerepvállalásommal kapcsolatos jövőt tervezgettem, kicsit elméláztam, úgyhogy nem vettem észre azt a pár marcona srácot, akik valahogy körbe vettek. Mierda, mindenkivel megesik az ilyesmi.

Most épp körben áll egy kislánykát játszom ezekkel az állig felfegyverzett biztonságis fiúkkal. Morcosnak és idegesnek tűnnek. Nyerő kombináció, mondhatom. Megnyugtató lenne, ha nem én lennék középen, sok egyéb dolog mellett azért is, mert meglehetősen rosszul látok hátrafelé. Valahogy ki kéne dumálnom magam ebből. Mondom nekik ez valami félreértés, én az új belső építész vagyok. Hombre, ezeknek semmi humorérzékük. Akkor marad a C-terv. Füstbomba, vaktában lövöldözés, a füst leple alatt a balfenék betájolása. Mindezidő alatt reménykedés, hogy egy kósza lövedékkel sem metsszük egy időben egymás pályáját. A B-terv amúgy a “két gépfegyverrel négy irányba tüzelek, majd a hullahegy közepén füstölgő mordályokkal elmosolyodok” címet viseli, de még soha nem alkalmaztam. Szóval C-terv indul: Nagy levegő, füstbomba, rohanás… Valami nem stimmel. Jé, lehet, hogy véletlenül altatógázt pakoltam? Csórikáim úgy horkolnak, még fellármázzák a többi őrt. Mondom kicsit szétszórt vagyok.

A lényeg, hogy nincs előttem több akadály, a folyosó végén lévő teremben, az ajtó túloldalán pedig vár a célszemély. Nos ne várassuk a drágát! Óvatosan megközelítem az ajtót, ki tudja milyen csapda lehet még előttem. Csak körültekintően Ray, csak finoman.

A fekete öltönyös ember mutatóujja az egér gombján időzött, miközben a képernyőn vibráló feliratra meredt: “Igazgatósági kód elfogadva. Megerősíti a lecsatlakoztatást? Igen. Nem.” Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy sokkal stílusosabb lenne, ha az igen-re klikkelés helyett egyszerűen beleürítené a tárat a plexifal túloldalán ülő vézna alakba, de aztán elhessegette magától a gondolatot. Ebben a pillanatban az ajtó - melyen keresztül pár perce ő is érkezett -hangos csattanással kicsapódott. A két ajtónyitás között annyi különbség volt, hogy ő a kilincset használta, míg az újonnan érkező idegen vasalt bakancsát találta legalkalmasabbnak erre a célra.

- Elkésett, akárki is maga. – szólt az öltönyös, azzal lenyomta a gombot. A monitoron közömbösen villogott az új felirat: “Alany lecsatlakoztatva.” - A kis zseninek annyi. Csak egy agyhalott. - Közönyös tekintettel a szomszédos teremben lévő fotelok felé bökött, majd valószínűleg megdöntötte a fennálló világcsúcsot az “arckifejezés leggyorsabb átrendezése közönyösből mélységes döbbenetet tükrözővé” kategóriában.

- Nincs senki a fotelben! Hova tűnt! Az előbb még ott ült! - az öltönyös férfi meglepetésében még a fölött az amúgy nem mindennapos jelenség fölött is átsiklott, ami egy halántékának szegezett nagy kaliberű kézifegyver képében jelentkezett.

- Igen tudjuk, hombre. Engedd meg, hogy bemutatkozzak: Raymond A. Jameson vagyok. Viszont az előbb említetted az agyhalált. Erről nekem is eszembe jutott valami…

A nagydarab idegen egy ideig elgondolkodva nézte a sanyarú sorsú monitorra fröccsent valamit, ami az imént még a fekete öltönyös ember feje volt, majd kajánul elmosolyodott.

- Carramba Ramón, ezt ügyesen megcsináltuk.